n Woody visszatér n+1 - köszöni jól van, nagyot nőttünk, mióta nem látott. Voltaképpen csodálatra méltó az a rendíthetetlen bizalom, amit a jónevű, magát rendre New York-inak ábrázoló filmrendező ezeréves hőse, a csetlő-botló balfácán, a nagyvárosi slemil, a blabla- bla iránt táplál: anyagcsere-történetének aktuális epizódjában sem fognak csalódni a rajongói. Bár most kicsit belengeti, hogy minden másképp lesz, de csak viccel. Vagy ami ennél sokkal valószínűbb, észre sem veszi, hogy belengette. Észre sem veszi, mert annyira el van foglalva magával.
A dolog úgy kezdődik, mintha mi sem történt volna, a fakó kis vörös kakas ül a padon a Central Parkban, és osztja az észt - ezúttal viccekbe csomagolva. Szándékoltan
lapos, szándékoltan
avíttas viccekbe. Aztán fölpattan, nem ő, hanem a hallgatója, és úgy csinál, mintha ő lenne Allen (ugye, értik). Hogy még mi se keverjük őket össze, elmeséli: huszonegy éves, tréfás számokat ír vendéglátó-ipari kabarettistáknak, van egy csaja, piszok jól néz ki, de nem egy egyszerű eset... ne mondják, hogy most hallják ezt először, meg azt se, hogy nem tudnák folytatni. Allen ki is rendeződik vihar gyorsan, megismerkedünk a csinosnak mondott (Christina Ricci) ifjú hölggyel, hovatovább kapcsolatuk kezdetének kalandos körülményeivel, a fiú idióta impresszáriójával meg akikkel ilyenkor szoktunk. S hogy jogos igényeink minden lehetséges téren méltó kielégítést nyerjenek, a konfliktus se várat soká: az a baj, hogy a teremtés már fél éve fejfájásra hivatkozik, pedig régen ördög volt a lepedőn. Ja, túl a hatvanon mégiscsak kínos lenne szexuális természetű paráinkkal nyaggatni a szerencsétlen nagyérdeműt, ám ha más semmiképpen nem jut eszünkbe, illik keresni valami provizóriumot. Woody Allen ezt úgy éri el, hogy felléptet egy csávót, olyat, amilyennek nagyven-egynehány évvel ezelőtti önmagát látja - máma. Így aztán lassan elfészkelhetünk Allen Jr. történetében. Miért nem akarja a jót az Addams family legkisebb lányaként egykor maradandót alkotó művésznő? Szervileg jön ez neki, vagy a lelkiből? Hosszú keserves kenykődés vezet a felismeréshez: ez aztán a hazai pálya! Inkább többé, mint kevésbé nevetséges és a végletekig elhúzott jelenetekből épít-kező szituációs komédia következik, melynek legfőbb érdeme, hogy penetránsan idegesítő, viszont nem kevertek alá gépesített röhögést. Mit tehetetlenkedtek ennyit, nyomorultak - Allen ennek mindig mestere volt, amiről nem is mulaszt el bennünket értesíteni. Csuda lehet New York-i intelligenciának lenni, mert azok félszavakból is értik egymást! Hős és hőslány próbakefélni (hátha merő nosztalgiából sikerül) indulnak régi szállodájukba (hogy felmentek azóta az árak), s mint a boldog időkben: előtte a régi moziban megnéznek egy filmet, egy piszkosul híreset, olyat ráadásul, aminek "meséjét" egy mondattal el lehet mondani, oh. Hát nem meg is teszi ezt
egy nyugdíjas a vetítőből
kifelé? Szóval ebből a mozizós tripből semmit nem látunk, csak azt, hogy jönnek már ki, előttük idős pár, szájában az eszmei mondanivalóval, mintegy véletlenül. Ez annyira ciki, mint az Annie Hall mozipénztár-jelenetének hülyéje, aki elől Woody a mókusok elé akarta vetni magát. Hát nem tudom, van-e még hely a lompos farkú akrobaták előtt? Ez persze kicsiség.
A java csak eztán jön: visszajátszik Allen, és menten elő is lép valamilyen önkéntes protagonistává, lendületesenés sikeresen igyekszik befolyásolni ifjú barátját, életének minden döntő szituációjában. Kevésbé szebben mondva zsidózni tanítja, és rejszolásra igyekszik bírni. Terveket sző, hogy majd elmennek L.A-be, s mint komikus páros sikereket aratnak: igen, lehet, hogy ez a gáz. Hogy Woody Allen a büdös életben nem próbálta meg eljátszani Riccót Az éjféli cowboyból, vagy éppen ellenkezőleg, mindvégig azt próbálta, csak úgy, amire azt szokás mondani, a saját eszközeivel. Pedig nem is lenne nagy kunszt, az is csak egy utazás New Yorkból melegebb éghajlatra. Ugyanebben utazva, megért volna egy nekifutást Dean Moriarthy is, hiszen neki is csak ez volt a gondja. De se ez, se az: mindig csak ugyanaz. Arra mindenesetre a nyakam tenném, hogy Az ügynök halálával valamikor lett egy kicsit flörtölve, az nem bánt úgyse senkit. Már ha egyáltalán számít, hogy ki nem lett Woody Allen.
Nem számít. Annál is kevésbé, mert envalóján és huszonéves homunkuluszán túl további formákban is elénk lép, egy konkrét kis Zelig ez a korosodó ördögfiú. A vonakodó Ricci sanzonetti- karrierről ábrándozó alkoholista mamája ugyanis éppúgy lehet az "alleni galaxis" egyik jellegzetes figurája, mint megint a mester maga: megverten, öregen és soha fel nem adva játszik egy régi dalt, ami momentán ugyan keveseket képes lázba hozni, de ez nem volt mindig így. Egykor zúgott a "hogy volt". (Hála istennek az Omega együttesnek nincsenek efféle problémái.)
Egyszer azt állítottuk itt, hogy azon tesztelhető egy Woody Allen-film, hogy ha a főhős helyibe egy viszonylag normális színészt rakunk, akkor működik-e az alkotmány. Most azon vesszük észre magunkat, hogy megint ugyanazt az utat járjuk, csak visszafelé: ebben a filmben tök normális színészek lépnek fel - még Danny DeVito is megjelenik, bár mi a fenének... húsz éve nem tudom, mi a fenének -, de bármelyikük helyébe bele bírjuk a főnököt képzelni. Woodyk harca
egymás ellen a sötét
alagútban. Ki kellene egyszer direktben is próbálni, hogy ad a koros komédiás bakfist. (E kihívás Ricci művésznőnek is magas léc ezúttal.) Ám be kell lássuk, ez sem újság, akkor is Woody küzdött Woodyval, amikor még csupán egy példányban volt jelen filmjeiben. Vagy volt ilyen egyáltalán? Már nem is emlékszem, ellenben az elég biztosnak látszik, hogy ha ez így megy tovább, előbb-utóbb a néző is ő lesz. 'k lesznek.
- ts -
A Budapest Film bemutatója
