Zene

AZionnak (állítólag) már csak 24 órája van hátra - még öt-hat óra a lapzárta, szerintem ráérek akkor is a megmentésére indulni, nem kell kapkodni. Ha önök ezt olvassák, megnyugodhatnak: nincs semmi baj, megint megúszták. De mi van, ha elszúrom, vagy hagyom az egészet, ott egye meg a fene: egy Zionnal kevesebb. De veszett-e több Mohácsnál?

Pár éve az egész világ megtudhatta, mit is csinált kevéske szabadidejében Clinton elnök az Ovális Irodában. A New York Times tényfeltáró újságírói által jegyzett, tavaly magyarul is megjelent könyvből az is kiderül, hogy az elnök szenvedélyesen falta a baktériumfegyverekről szóló szépirodalmat és krimiket, köztük Tom Clancy Szivárvány kommandóját és Richard Preston A Kobra-ügy című könyvét. Míg Clinton "hobbija" miatt a tradicionális hadsereg vezetői és lobbistái vonakodva ugyan, de számoltak egy esetleges biológiai hadviselés lehetőségével és veszélyeivel, addig Bush elnök hatalma már elég volt arra, hogy a gyanúból tény, majd érv legyen a mostani, Irak elleni háború megindítása mellett.

Miközben olvasgattam a könyvet, úgy éreztem, lassan süppedek. Na nem, nem jár hozzá félgrammos melléklet, mint annak idején a Pifhez haletető csúzli meg viszketőpor, csak éppen elábrándoztam egy kicsit arról, hogy mennyivel több céltalan kiadványt képes felvenni az amerikai könyvpiac, mint a hazai, és ettől a témától rögtön nagyon elálmosodtam. Álmomban egy verőfényes május eleji napon, amikor az anyukáját mindenki nagyon tiszteli, a Vörösmarty tér integető transzparensei között feltűnik Brian Preston. Igaz, elég szerencsétlen irányból közelít, de ő erről mit sem tud: kóstolni jött és örülni, azt hitte, lehet; gőzölgő szívvel lépked a tömegben, úti szótárában keresgél picit, aztán hirtelen felindulva a leglelkesebb nagyi fülébe kiáltja: Engedd a fűt! A hatás azonnali. Miután kiöblítette a pólóját a reptéri klotyóban, Preston nagyon gyorsan húz vissza Kanadába, hogy

Régóta furdalt a kíváncsiság, mit felelne a lányok anyukája, ha élne, Másának arra a kérdésére, hogy vajon ő is szerette-e Csebutikint, amiként a férfi őt. A C-t-lina Buzoianu által rendezett előadásban kaptam egy választ - "nagyon" -, de nem hiszem el, viszont már nem is vagyok kíváncsi.

Baker Oklahomában született 1929-ben, de az ötvenes évek eleje már New Yorkban érte. Előbb a nehéz életű Charlie Parkerrel játszott, aztán Gerry Mulligan - zongara nélküli - kvartettjével vált ismertté. Az évtized közepétől saját együtteseivel tűnt fel. A nyugati parti "cool" megtestesítője volt, és az is maradt, mert függetlenül az aktuális irányzatoktól - hard bop, free, dzsesszrock -, ő csak a saját nótáját fújta. Továbbá annak a dzsanki dzsesszzenész-generációnak a megtestesítője volt, melynek tagjai nem a jó nevű egyetemeken, hanem a füstös éjszakai klubokban tanultak zenélni, nem volt PR-főnökük, viszont mélyen elmerültek a tudatmódosító szerek világában.

Nyilvánvaló a kapcsolat, és több mint szimbolikus a kettőzött súly: ez a válogatás először ugyanazt a kérdést veti fel, amit a (három hónappal ezelőtti) The Raven is: Ki vagyok én? A szembesülés, a gyökerek - a számvetés kérdését. Csak míg A holló esetében a Lou Reed-életmű irodalmi háttere tűnhetett ki, addig e kérdésre a NYC Man (százötven perce) Reed meghatározó dalaival válaszol. Az első Velvet Underground-albumtól a The Ravenig, vagyis harminchat esztendőt ölelve fel.

Egészen elképesztő az a felhajtás, ami a Turbonegro körül zajlott az elmúlt néhány évben: a zenekar 1998 végén oszlott fel, majd eltelt néhány hónap, és egyszerre (a Therapy?-tól a Queens Of The Stone Age-ig) szinte minden második épkézláb zenekar arról nyilatkozott, hogy Turbóék lemezei pofozták helyre a hitét a tiszta rakendrollban. Egy-egy norvég fesztiválon mindennapos eseménnyé vált, hogy a fellépő sikercsapatok Turbonegro-feldolgozással tisztelegjenek a helyi legenda előtt, de a rockkedvelő közönség is kitett magáért: szerte a világon sorra alakultak a rajongóklubok (azaz a Turbojugendek, a zenekar politikailag nagyon nem korrekt világához illő megnevezéssel), hogy az egyenfarmerszerkós szurkolók egyesült energiával fejezhessék ki hódolatukat. Nemrégiben az egyik sajtófotó-kiállításon magunk is szembesülhettünk a Turbonegro divatteremtő erejével: az egyik pályaművön jóravaló német fanok a "Turbo-golf" névre hallgató szabadidős tevékenységet űzték, azaz a jellegzetes denimegyenruhában ütötték a labdát egyik háztetőről a másikra.

König Frigyes a húszéves pályáját összefoglaló nagy, wunderkammerszerű kiállításával előzékenyen kínálja fel jövendő monográfusának - gondolom, már ő is megszületett - a szinte kész anyagot. Pusztán csak hálóba kell majd kötögetni a feltűnően jól látható szálakat, melyek a gazdagon rétegzett és hihetetlen szorgalommal készített munkákat egymáshoz fűzik.

Schillerhez sem élete, sem utókora nem volt túl kegyes. Élete egyetlen vesszőfutás: menekülés a katonaiskola kalodájából, hányattatás és bujdoklás vidéki nemesi birtokokon, szakadatlan kötélhúzás egy korlátolt színigazgatóval, fáradságos és pótlólagos ismeretgyűjtés a jénai egyetem történészprofesszori stallumában, megkésett házasság, gyötrelmes betegségek, s végül - élete utolsó tizenegy esztendejében - állandóan éber, minden szót mérlegelni kénytelen eszme- és létcsere egy olyan lenyűgözően termékeny, fölényes szellemmel, Goethével, aki nemigen engedte tűzhelyének benső fénykörébe,

Ülünk a piros bársonyszékben, akár a Royal Family 1963-ban, a Prince of Wales színházban, és diszkréten várunk egy Beatle-t, pedig ordítani kellene: PAUUUUL! A színpad különböző részein magyarul elmondható beszólások szövegpuskáit helyezi el McCartney számára kúszva egy fürge technikus. Fütyül is a türelmetlen publikum, végre már mozog ott valaki. Csúsznak negyven percet, de egy várakozásban edzett generáció tölti meg (majdnem teljesen) az arénát. Végül a világ nemzeteinek jellegzetes dallamaiból, hangszereinek keverékéből összeálló, moll akkordra komponált, testes, instrumentális zakatolásra (nyilván Paul szintetizátoros munkája) karneváli pantomimnépség lepi el a színpadot. Szökdécselnek, tekeregnek (mint elődeik a teniszpályánál a Nagyítás című filmben), kicsit kelekótya a dolog, de szerethető.

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

A klezmerzene jó. Legalábbis én szeretem. A klezmerdarabról eddig nem tudtam, hogy létezik, de amikor elolvastam, szerettem. A dráma ősbemutatóját a Radnóti Színházban tartották, elsőrangú szereposztásban, Forgács Péter rendezésében.

"...A Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben, amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé válik." A Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című elbeszéléséből idézett rész azért került írásom elé, hogy - vállalva az elfogultság súlyos terhét is - nyomatékosítsam: Szíj Kamilla művészete nemcsak a hazai művészeti szcénából emelkedik ki, hanem az egyetemes kortárs művészet produktumaival is állja a versenyt. Persze nem az aktuális trendlovagok, galériaszajhák, műtárgykalmárok felturbózott világában: erre sem az érzékeny technika, sem a művek intim világa nem alkalmas. Szíj Kamilla ugyanis olyan grafikus, aki csupán hideg tűvel és rézkarcnyomó géppel, illetve szabadkézi karcolással készíti többségükben monokróm, minimális motívumsorból építkező, egyedi műveit.