Hiszen itt voltak a szereplői mindannyian: a morva Iva Bittová (hegedű, ének), az orosz Szergej Erdenko (hegedű, ének) és Leonszia Erdenko (ének), a szerb Boban és Marko Markovics (trombita), a bolgár Ivo Papasov (klarinét) és Petar Raicsev (harmonika), a francia Patrice Heral (dob), a norvég Arild Andersen (bőgő), tőlünk pedig Balogh Kálmán (cimbalom), Snétberger Ferenc (gitár), Juhász Miczura Mónika (ének) és Novák Csaba (bőgő). Ha minden igaz, senkiről nem feledkeztem el.
Erre a névsorra úgy is tekinthetünk, mint afféle "all stars" felhozatalra, de az ugye csak a felszín. Érdemesebb inkább akörül sertepertélni, hogy a vokális és instrumentális cigányzenei stílusoknak hányféle - markánsan elkülönülő - útjáról jött össze ez a társaság, hiszen valójában az a kérdés: hogyan boronálható össze a Markovics-féle rezes lakodalmas, a Django Reinhardt-követő latinos Snétberger, Ivo Papasov trák avant-folkja, Erdenko "klasszikus" orosz szenvedélye és Bittová (stílusok feletti) magánbirodalma. Mit kezdhet egymással - néhány napos együttlét után - az improvizatív és a kötött zene, a folk és a dzsessz, a tradíció és az útkeresés, ha ennyi forrásból? És mit kezdhet (nem utolsósorban) a közönséggel?
A közös program összeállítására, vagyis a külön bejáratú életművek csomópontjainak kijelölésére aligha találhatott volna Balogh Kálmánnál avatottabb integrátort a produkció, hiszen neki - különösen a Romano Kokalo élén - eredendő törekvése hidat verni a cigányzene különféle stílusai és földrajzi régiói közé. És úgy hiszem, többet nem is lehetett volna kihozni a rendelkezésre álló CD-k és próbaidő kínálta lehetőségből.
Szerencsére (Balogh) nem forszírozta, hogy minél több időt minél többen töltsenek együtt a színpadon, így a koncert elkerülte azt a csapdát, hogy erőltetett vagy mélyen felületes legyen. Hanem azt láthattuk, hogy számról számra ilyen-olyan "kiscsoportos" alakzatokba rendeződtek az előadók, s így valamennyiüknek alkalma teremtődött tanúsítani a szerzői és hangszeres kvalitás mellett azt a kirívó alázatot és érzékenységet is, amely a társak méltó kíséretéhez szükségeltetett. Legfeljebb Bittovával nem lehetett mit kezdeni, de ez így is van rendjén, hiszen ő tényleg megfoghatatlan: egyszerre gyermek és angyal és bohóc, szóval egy másvilági kategória. Persze így, társíthatatlanul is ő volt az egyik csúcspont.
De adódott még jó pár alkalmunk kellemes pillanatokba feledkezni: erősek és magabiztosak voltak a Papasov-Markovics-Balogh tengely balkáni csapásai - megjegyzem, Papasov és harmonikás földije minden megmozdulásban tündökölt -, és igazán megindító volt az a Miczura-dal is, amelyben Snétberger és Balogh tett ki magáért (és érte).
Arra viszont senki ne gondoljon, hogy elegendő összeállnia egy tucat hírességnek ahhoz, hogy valóban fajsúlyos és revelatív alkotás szülessen. Nem, ahhoz természetesen lényegesen több közös szellem, veríték és idő kell. Az Usti Opre, mondom, inkább arról szólt, hogy egy filmfelvétel kapcsán mi hozható ki ízlésesen, finom arányérzékkel és szórakoztatóan a Budapestre hozott anyagból. - Legalább két óra, bizony.
És ha a Millenáris úri közönsége ezután meghallgatja majd Iva Bittovát, Balogh Kálmánt, Ivo Papasovot (és társaikat) "csak úgy", magukban is, több mint nyert ügyük, sőt több mint nyert ügyünk van. No de nem szeretnék ezúttal a közönséggel foglalkozni. Bár azt egyáltalán nem értettem, hogy miért nem láttam (a soraiban) egyetlen romát sem.
Marton László Távolodó
