Zene

Az egy pillanatig sem vitás, hogy - amiként a Zöld-foki-szigeteknek Cesaria Evora - Madagaszkárnak a Tarika zenekar a szinonimája. Kérdésként legfeljebb csak az merülhet fel, hogy jobbára napsütötte-egzotikus-érzéki dalai mögött elegendő fedezet van-e ahhoz, hogy kétévenként újabb - no és változatlanul hatásos - albumot készítsen.

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Közeledünk ahhoz a legvégső ponthoz, amikor már egyszerűen nem lehet normális kritikát írni, mert bele van pofázva a szakmánkba, de nagyon. Most nem is a (kultúr)politikai gengsztervilágról akarok beszélni - arról majd alább vagy máskor -, hanem arról, hogy micsoda abszurd, amikor egyszerűen képtelenség hozzáférni a bírálat tárgyához. Vagy azért, mert - bár létrejött - nem létezik, vagy azért, mert olyan akadályok tornyosulnak elénk, amelyek lehetetlenné teszik az esztétikai megítélést.

Csak ültem a moziban, és néztem, mikor a világ legnagyobb hírügynökségei két hírt röpítettek úgyszólván egyszerre világgá, látszólag minden tekintet nélkül arra, hogy éppenséggel mással vagyok elfoglalva. Ám, hogy a hírügynökségi tevékenység (SZJ 92.40.10) nem különb dolog annál, mit bölcselmem fölfogni képes, a film és a két hír szentháromsága hamar megvilágosodott előttem. Jönnek a hírek:

Szilágyi Gyula szexuál-szociológus valószínűleg nemcsak a nők szemléletmódját képes átélni, hanem még sok más, a jelenlegi domináns fő-lénytől különböző létezőét is. Legfőbb jellemzője ugyanis a kívülálló számára szinte felfoghatatlan empátiakészség. És nem tagadom, vele szemben ülve a rádióstúdióban már éreztem a partedlit a nyakamban, és kés és villa nélkül álltam volna neki bekebelezni ezt az étvágygerjesztően édes embert, valahányszor úgy kezdett el egy mondatot, hogy "az aprófalvak szexuális élete...".

Orlando Cachaito Lopez: Cachaito.

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

1947-ben, egy bizonyára borongós augusztusi napon a vén Churchill széles ívben kipöccentette ujjai közül a körmére égő szivarcsutkát, és ezt találta mondani: "Engedjétek a napfényt a Vasfüggöny mindkét oldalához, s ha mindkettőt egyformán beragyogja, nem is lesz többé Vasfüggöny." Vagy valahogy így. Nagybetűvel mondta. Aztán cirka negyven év is eltelt, míg azt az átkozott függönyt lebontották, hogy a kilencvenes évek közepétől Schengen bársonyos drapériája vesse árnyékát a keleti nézőtérre.

Ki így, ki meg úgy szublimálja a méretprobléma körüli tipikus férfiszorongást. Van, aki nagy terepjárót, van, aki - sok kicsi sokra megy alapon - grandiózus tömegeket mozgat. Ámbár az utóbbinak a kellő mértékű - lehetőleg totális - hatalom is előfeltétele.

Kedves egybegyűltek, elfogultságot jelentek. Ebben a filmben a Magyar Narancs benne van nyakig, ki ne hagyják. Próbálom felsorolni névvel, címmel, rendfokozattal, biztos kihagyok valakit. A rendező már eleve: jazz szakos kolumnista minálunk. A társ-forgatókönyvírót keressék az egotrip rovatban. Alex, az akcentikus csodadoktor sem csak a filmben kulcsfigura. Időváltozás idején szokott is fájni az a sok oldalunk.

Az 1948-ban született szerző a Daily Telegraph zenekritikusa, szenvedélyes zenészportrégyűjtő, magyarul jelen kötet a második munkája (Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért címen tavaly jelent meg könyve) és így tovább... Így kezdeném mondandómat, ha erről volna szó. A két könyv kitűnő, "lebilincselő", tele van csámcsogni való sztorival, leleplezéssel, egyszóval jó könyv mind a kettő. Tessék elolvasni, és tessék kétségbeesni...

Az, hogy Sophie Calle neve szinte alig ismert Magyarországon, alapvetően arra vezethető vissza, hogy nem valamelyik tradicionális és látványos képzőművészeti műfajban (festészet, szobrászat stb.), hanem egy sajátos, nevezzük így: konceptuális elbeszélő művészetben utazik. Ennek tárgya pedig saját identitásának folyamatos keresése a fotográfia és szöveges leírások segítségével.

Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

Lovano ma New York legelismertebb szaxofonosa, és okkal az. Zenészcsaládban született 1952-ben, a Berklee College Of Musicban (is) tanult, játszott Chet Bakerrel, Charlie Hadennel, Aldo Romanóval, Ed Blackwell-lel. Nagyszabású életmű van mögötte, elég, ha csak a nemrég Magyarországon is járt trióval készült felvételeire gondolunk, melyben Paul Motian dobol, és Bill Frisell gitározik. Gurulós stílusa, kiváló tempóérzéke van, szeret a legjobb dobosokkal dolgozni.