Magyar Narancs: Hallgat magyar zenét?
Ken Vandermark: Ligetit és Kurtágot. Főként Ligetit csodálom. Lenyűgöznek azok a zeneszerzők, akik olyan sokféle művet írtak, mint ő, mégis mindről felismerhető a kézjegyük. Amikor tavaly a BMC-ben játszottunk, nagyon izgultam, hátha találkozom Kurtág Györggyel. Szeretem azt a híres zongoraművészt is… Hogy is hívják? Szabados. Szabados György.
MN: Rendszeresen jár Budapestre.
KV: Az elmúlt 15 évben sokszor játszottam Magyarországon, de a fordulópont tavaly jött el, amikor Grencsó István meghívott, hogy lépjek fel a zenekarával a BMC-ben. Ekkor töltöttem először hosszabb időt Budapesten, így volt lehetőségem ismerkedni kicsit a magyar kultúrával és a jazzszíntérrel. És annyira lenyűgözött a magyar jazz energiája, hogy mindenképpen szerettem volna visszajönni.
MN: Milyen a magyar jazz energiája?
KV: Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám a választ, mert nem ismerem ahhoz eléggé. Grencsóval sokat beszélgettünk a magyar improvizáció történetéről, és hogy milyen volt a vasfüggöny mögött jazzt játszani, amikor még főként csak keletnémet zenészek, például Johannes Bauer járhatott ide. Nyugaton, ahol az improvizációs zene kibontakozását nem akadályozta a politika, a hatvanas-hetvenes években inspiráló színtér bontakozott ki, amely izgalmasan tért el az amerikai jazzmodelltől. Németországban vagy Ausztriában ötven éve megszakítás nélkül tudják ápolni az improvizáció hagyományát, a keleti blokkban viszont nehézkesebben áramlottak az információk. Úgy érzem, és ezt véletlenül sem kritikának szánom, hogy a magyar zenészek korábbi zenei formákhoz nyúlnak vissza, mert azokat ismerik, azokból építkeznek. Lengyelországban az elmúlt években rengeteg amerikai zenész járt, megújult a két ország jazzkultúrájának kölcsönhatása, és érződik, hogy a fiatal lengyel zenészek sokkal többet tudnak, mint tíz éve. Ezt a kíváncsiságot és fejlődést érzem most Budapesten is. A fiatalok új kifejezési formákat keresnek, és ez különös intenzitást ad a zenéjüknek.
MN: Ezen a turnén minden városban két koncertet ad: az egyiken a saját kompozícióit játssza, a másikon helyi zenészekkel improvizál a Marker. Milyen filozófia van emögött?
KV: Politikai áthallás van mögötte. Ijesztőnek találom, hogy már megint ott tartunk, hogy a politika elvágja a kultúrák közötti kapcsolatot, és nem engednek turnézni zenészeket az Egyesült Államokban, hiába kapnak munkavállalási vízumot. Emiatt kötelességemnek érzem olyan helyzeteket teremteni, amelyben az eltérő kultúrából érkező zenészek találkozhatnak és tanulhatnak egymástól. Ehhez nincs szükség semmiféle állami támogatásra, csak összefogásra. Például arra, hogy akik szervezték a Marker európai koncertjeit, elszállásoltak minket a lakásukban, és a nagylelkűségüknek köszönhetően csodás dolgok születtek a koncerteken. Az én szememben ez is politika, mert függetlenedünk az embereket és kultúrákat megosztó kormányoktól. Ez a kollektív függetlenség.
MN: Nem játszana politikus jazzt?
KV: Nem akarok a zenémben politikai üzeneteket megfogalmazni, mert az könnyen didaktikussá válhat. A politizálás legjobb terepe a politika. Vannak persze kivételek, mint a Liberation Music Orchestra első lemeze vagy a tropikália mozgalom Brazíliában, amely túllép a politikus zenék korlátain, de nem ez a jellemző. Én azzal tudok a legtöbbet tenni, ha minél több helyre elviszem a zenémet. Az inspiráció, amit ezekből a kölcsönhatásokból merítek, számomra nélkülözhetetlen az alkotáshoz.
MN: Inspirációt valóban sok helyről merít: új zenekarához, a Markerhez például a filmművészetből.
KV: Az egyetemen filmelméletet tanultam, és arra jöttem rá, hogy a film szerkesztési-vágási elvei hatnak a leginkább arra, hogyan írok zenét. A hagyományos jazzimprovizációban a zenészek összeraknak egy témát, amiből kiindulva elkalandoznak a szólókban, de a végén visszatérnek hozzá. Egy szerzeménynek általában egyfajta arculata van. Ezzel szemben a Markerben úgy szerkesztjük össze a témákat, mint egy montázst. Jeleneteket írunk, amiket minden este másképp rendezünk össze. Ha úgy tetszik, újravágjuk a számokat. Itt nem működnek a berögződések, mert mindig más lépésekkel jutunk el A-ból B-be, és ettől spontán lesz a zenélés.
MN: Ha ugyanazt játszaná minden este…
KV: …akkor unatkoznék. Szükségem van a kihívásra, hogy mindig valami újjal rukkoljak elő. Improvizációfüggő vagyok.
MN: Ezért kalandozik szabadon a műfajok között?
KV: Az én szememben a Marker egy poszt-punk jazzbanda. A posztpunk idején jöttek rá ugyanis a rockzenészek, hogy bármit megcsinálhatnak. Ezek a művész szakos egyetemisták fogták a punk energiáját, és beinjekciózták különféle zsánerekbe. Számomra minden idők egyik legjobb lemeze a Pink Flag a Wire-től. Ez az album vagy húszféle variációját nyújtja annak, hogy milyen lehet a rockzene, miközben végig úgy szól, és csakis úgy, mint a Wire. Új kapcsolatokat teremteni különféle stílusok közt, és megnézni, melyik működik – ez volt a posztpunk és ez a Marker filozófiája is. Egyes darabjaink az atonális free jazzben, mások a rockban vagy a posztpunkban mozognak.
MN: Édesapja jazzkritikus volt. Tőle kapta el a jazz szeretetét?
KV: Igen. Mindig szólt valami otthon, és egészen kicsi koromtól hordtak koncertekre. Remek jazzklubok működtek akkoriban Bostonban, a legnagyobbak játszottak ott egy-egy hétig: Art Blakey, Johnny Griffin. Ha jó volt a banda, három este is megnéztük. Ugyanazt játszották, de mindig máshogy: ekkor éreztem rá, mi is az az improvizáció. Az avantgárd jazzre is apám kapatott rá. Elvitt Archie Sheppre, Sam Riversre, az Art Ensemble of Chicagóra. Tizenhét évesen még nem igazán értettem őket. Aztán egy nap hazahozta Joe McPhee szólólemezét, a Tenort. Meghallgattam róla a Goodbye Tom B. című számot, és végem volt. Amit addig nem értettem, ott összeállt.
MN: Egyértelmű volt, hogy ezek után jazzt fog játszani?
KV: Csodálatos volt ebben a családban felnőni, de egy hátránya azért akadt: lenéztem a rockzenét. A főiskolán szerencsére olyan emberekkel barátkoztam össze, akik rá voltak kattanva az SST Records dolgaira, a Minutemenre, a Hüsker Düre, a Replacementsre. Akkor jöttem rá, hogy nem a jazzt, hanem a zenét szeretem. Rengeteget tanultam a barátaimtól és a pompás lemezgyűjteményeikből. Az etióp zene világába például Terrie Hessels vezetett be, aki a The Exszel sokat turnézott a híres etióp szaxofonossal, Getatchew Mekuriával. Az egyik próbán szétesett a szám, amit játszottak, és elkezdtek vitatkozni, mit rontottak el. Kiderült, hogy még abban sem értenek egyet, milyen ütemben van a dal, pedig évek óta hiba nélkül játszották. Ez lenyűgözött. Én nem dallamokban, inkább ritmusokban gondolkodom, és az etióp zenében nagyon érdekes ritmusok vannak. Előfordul, hogy egy basszustéma ötnegyedben kezdődik és hatnegyedben ér véget, de ha nem kottázod le, észre sem veszed. Erre törekszem én is, amikor zenét írok: legyen gazdagon összetett, mégis hasson egyszerűnek.
MN: Ironikus, hogy eleinte nem szerette a rockzenét, mégis rockklubokban futott be Chicagóban.
KV: Megtanultam, hogy oda kell menni, ahol a közönség van. Vannak időszakok, amikor az egyik színtér felpezseg, a másik elhal. Ez történt Németországban és Lengyelországban is.
MN: Miért?
KV: A generációk váltakozásától függ, hogyan alakul egy színtér élete. A ’90-es években a chicagói színtér felrobbant, mert beért a késő húszas generáció. A különböző műfajú zenekarok termékenyen hatottak egymásra. Mi jártunk rockkoncertekre, például a The Jesus Lizardéira, Duane Denisonék pedig jártak a mieinkre. Hasonló energiával játszottunk, így a rockrajongók vevők voltak ránk, és minden héten felléptünk a Wicker Park környéki rockklubokban. Az írók, akiket érdekelt az underground rock és az improvizációs zene, elkezdtek művészeti folyóiratokban publikálni, így lett sajtóvisszhangunk. A főiskolai rádiókba pedig olyan szerkesztők kerültek, akik műsoron tartották a helyi bandákat. Vagyis voltak jó zenészek, jó klubok, jó sajtó és értő közönség. Ezt az együttállást hívják korszellemnek. Ez vagy megszületik, vagy nem. Németországban az elmúlt években kiöregedett egy generáció, a rádiósok visszavonultak, az improvizációs zene kiszorult a médiából, és ez hatalmas érvágást okozott. A lengyeleknél és a magyaroknál ennek az ellenkezője történik: megjelent egy fiatal generáció, amely nyitott rá, hogy valami mást csináljon. Most Keleten jó ezt a zenét játszani.
MN: Mi az izgalmas most a jazzben?
KV: Nem trendeket, hanem bizonyos személyiségeket tartok izgalmasnak. Azok a zenészek érdekelnek, akiknek az egyénisége átüt mindenen, amit csinálnak, mint Ab Baarsé, vagy akik lenyűgözően sok helyről merítenek a zenéjükhöz, mint Paal Nilssen-Love, akit a dél-koreai zenék inspirálnak. Én is ilyen vagyok, sok zene inspirál.
MN: Az elmúlt évek legszembetűnőbb trendje a popkultúrában a nosztalgia. Beszűrődött a jazzbe is?
KV: A fősodratú jazzt nem követem, de az emberek manapság valóban vevők a nosztalgiára. Aggodalommal tölti el őket a kor, amelyben élünk, és szívesen menekülnek előle a múltba. A politikában is felerősödtek a szólamok, miszerint régen minden jobb volt, pedig nem volt az: a fehérkerítéses Amerika idillje sohasem létezett. Ez csak egy sztereotípia, amely nem ad választ az olyan, nagyon is valós problémákra, mint a menekültválság. Ahogy a mexikói fal sem megoldás semmire. Trumpnak borzalmas ötletei vannak a válságok kezelésére. A nosztalgikus világkép sok kárt okoz, mert az emberek visszanyúlnak a régi módszerekhez. Most például megint privatizálják az energiaforrásokat világszerte.
A klímaváltozás, az energiaforrások kimerülése végpontra jutott; ha most nem teszünk valamit, és nem keresünk alternatívákat, később már nem tudunk. Ezért fontos, hogy találkozzunk, beszélgessünk az emberekkel, akár egy turné keretein belül is. Lehet, hogy nem voltak százezrek a koncertünkön, de akik eljöttek, azok érezték, milyen jó dolgok sülhetnek ki a kultúrákon átívelő együttműködésből. Minél több ember aktivizálja magát, demonstrál, szerveződik és alkot, annál több esélyünk lesz változást elérni. Nosztalgiával ugyanis nem lehet.
