Zene

Vissza az alapokhoz! - ez a fedőneve a Korn napokban lezajlott amerikai turnéjának. Szép, világos program, abból sem lehet baj, ha magunk is e szerint járunk el, s kavarunk egy keveset a kezdetek körül. Mert hát a Korn indulása, az aztán igazán valami volt! Hiszen az 1994-es debütalbum (Korn) megjelenésekor fel lehetett ugyan emlegetni a Faith No More-tól a Rage Against The Machine-ig számos felmenőjét, mégis, az a lemez elsősorban a lenyűgöző újszerűségével hatott. Nem volt párja annak, ahogyan a gitárosok nyomasztottak a héthúros, eszelősen lehangolt gitárjaikkal, és az is egészen elképesztő volt, hogy miként tudhat többet ez a ritmusszekció mindjárt az első lemezén a Red Hot Chilinél vagy a Primusnál a zsíros, basszusgazdag groove-okról. Na meg az a maximális kibukottság: a dalokba belepusztuló, zokogva üvöltő Jonathan Davies-ről akkortájt még simán gondolhattuk úgy, hogy ez a fiú egy David Yow-kategória, minimum. Igazán meglepő, hogy a Korn ezzel a brutális lemezzel egyből sztárrá tudott lenni, az viszont már kevésbé, hogy rögvest ez lett az a zenekar (a Nirvana letűnése után), amelytől, mondjuk így, jó nagyot illett meríteni. A jellegzetes Korn-hangzást és játékstílust még egészen nagynevű zenekarok, mint például a brazil Sepultura is, egy az egyben lenyúlták, míg mások színtelen-szagtalan popváltozatokat gyúrtak belőle, s ezzel aztán tajtékzani kezdett a fiatal zenekarokat sodró nu-metal hullám, ami számos megrendítően szánalmas csapatot vetett partra (tudják, Limp Bizkit meg Crazy Town és a többiek).

Elbeszélhető-e kizárólag képek által a múlt? Önmagában el tudja-e beszélni egy kép a történetet? A kötet szerkesztői szerint nem, nem is bízzák kizárólag képekre a mondanivalójukat, hanem a hozzájuk fűzött kommentárokban adják tudtunkra, hogy mit látunk, vagy mit kellene látnunk.

Margay Sándor, Török Péter: 6:3 - Az évszázad mérkőzése - és ami mögötte vanÉ

1805-ben járunk, és megint a vizen. Feltűnt nyilván, hogy visszaszivárgás van: Johnny Depp még ki se hajózott a pesti mozikból, máris Russell Crowe-t köszönthetjük a parancsnoki hídon: mi szél hozott, komám? Mint ahogy a meséket hétesztendőnként illik újramesélni az időközben cseperedetteknek, a régebbi mozizsánerek esetenkénti előrángatása is haszonnal kecsegtető projektum, amihez voltaképpen elégséges hivatkozási alapnak tekinthető a sokszor hangoztatott ,,technikai fejlődés", végtére sokkal nehezebb ezzel vitatkozni, mintha valaki azzal jönne, hogy döntő mondandóját csak kalózós (cowboyos, partizános) körülmények közt képes előadni.

Az Usti Opre (munka)című dokumentumfilmről pillanatnyilag azt tudjuk, hogy "egész estés" terjedelműre forgatják, és jeles kelet-közép-európai roma muzsikusok hagyományairól, törekvéseiről szól. Bizonyára visszatérünk majd rá, ha valamelyik hazai televízió műsorába kerül, és hát lemez is lesz, többé-kevésbé talán annak a nyomán, amit november 28-án és 29-én a Millenárison hallhattunk.

A Nemzeti Stúdiója ezúttal éppen úgy néz ki, mint a Szkéné, a Pintér Béla-féle színház otthona, csak mi, a közönség járunk kicsit jobban, mert nem kell az ajtóban nyomakodni. A Gyévuska, a társulat legújabb produkciója megint opera, de nem paraszt: háborús. És ezen alaposan el kell gondolkodni.

Általánosan elterjedt előítéletes hiedelmek szerint amennyiben szűkebb-tágabb baráti társaság jön össze, adott időintervallumon belül a hölgyek a szépségápolástól a konyhaművészeten át a gyereknevelésig, az urak a duálprocesszoros számítógépektől a 4 légzsákos, 8 hangszórós gépjárművekig jutnak el. Hiszen mindenki az érdeklődésének leginkább megfelelő témakörben nyilvánít véleményt, illetve kezdeményez szenvedélyes beszélgetést embertársaival. Tehát ha valaki azt hallaná egy szombat esti partin: Képzeljétek, amióta a feleségem a 16 szelepes, 4 literes turbódízel dzsippel jár, többé nem is akar beülni a benzines merdzsómba! Gondoltátok volna? - nos, ebben az esetben 1. uralkodjunk idegeinken, 2. vegyünk mély levegőt, 3. ne öntsünk beszélgetőtársunk világos zakójára negyed liter vörösbort. Tereljük inkább a beszélgetés fonalát népszerű televíziós műsorokra, ezen belül is például az autósmagazinokra. Tehát amennyiben a TotalCar címmel futó, hetente jelentkező televíziós magazint ajánljuk, nem hibázhatunk nagyot, hiszen a műsor egyaránt megcélozza a milliomos újgazdagokat és vérprofikat, valamint az epekedő régszegényeket és a dilettánsokat.

Sokan úgy gondolják, nem fog a macska kint is, bent is egeret. Lehet, de Radák Eszter festészete meg éppen olyasmit bizonyít, hogy akár foghatna is. Minden mozdulata, minden gesztusa azt igazolja, hogy a kettősség elkötelezettjeként (és talán áldozataként is olykor) képes arra, hogy önmagát tükrözve kint és bent egyképpen működhessen. Festőként és művészettörténészként, kívülről és belülről figyel önmagára és - mondjuk bombasztikusan - a világra; festményeivel mintha a korai hetvenes évek (Radák születése ideje) és a jelen "vizuáltipológiai" habarcsát képezné meg, sikeresen. Végeredményben konzekvens és konzisztens eklektika nyilatkozik meg munkáin: a szecesszió geometrizáló stilizálása, az azt szeretettel megidéző késői pop-art hedonizmusa és napjaink vizuális reflexivitása keveredik "programjában".

Aképekhez csak ritkásan kapcsolódnak nevek: Kossuth Ferenc, Kemenszky, Vangel, Finaly család, Fuchs Gyurka. Halk mosolyú Jolánok, Berták és Jusztinok, délceg Árminok, Ödönök, tekintetükben enyhe dölyffel. Kisasszonyok, hölgyek, urak. Majd házaspárok sorban, hitvese kezét csak hüvelyk- és mutatóujjal érintő férj: magabiztos mosolyát finomkodóan eltartott, vastag gyűrűs kisujja árnyalja, miközben a lágy tekintetű fiatalasszony készségesen dől kissé előre-oldalt, hogy ne látsszék annyival magasabbnak. Egy-egy hamiskás mosoly, ernyedten pihenő, puha kézfej. Aztán a csecsemők, a cseperedő, főkötős Miklóskák, Manczik, Böskék, Dódi, Kukika lovacskával, műbárány, napernyő, teniszütő. A távolság, az ismeretlenségbe mosódottság miatt csupa rejtély. A műteremfotósnak a megrendelő saját valóságát volt feladata megragadni, a benne rejlő legtöbbet. A műtermi fényképezkedés elhúzódó pillanataiban a kuncsaft átengedhette magát amúgy restellt hiúságának, hogy kitárulkozó magakelletését barnás tónusok jótékonyan poétikus ködébe vonják a vegyszerek.

"Javaslom, hogy ne beszéljünk az angol filmről. Szerintem sokkal érdekesebb az, amit Amerika nyújt éppen. Nagy lehetőségeket biztosít az amerikai filmgyártás, jóval több irányba lehet dolgozni, mint Angliában. Anglia igencsak szűk. Angliában már attól tartottam, hogy csak ismétlem magam. Ezt senki nem kívánhatja" - mondta a Magyar Naracsnak Frears úgy három évvel ezelőtt. Hittük is, nem is, visszatekintve legalábbis úgy tűnik, felszólamlását akkor egy londoni repülőjeggyel a zsebében eszközölte számunkra, lévén soron következő filmje, a Liam virtigli angol produkció. Szóval obskúrus egy alak, de szeretjük nagyon. Nota bene: nem is csak a szigetországi keltezésű darabjaiért. Ám kétségtelen, Lindsay Anderson 1968-as Ha... című filmjének rendezőasszisztense az elmúlt huszonöt-harminc évet Anglia és Amerika közötti pingpongozással töltötte, úgy is mondhatnánk, váltakozó szerencsével. De nem mondjuk.

Így szép az ősz - az alábbi öt lemez külön-külön is megnyerő, így együtt pedig végképp gondoskodnak arról, hogy könnyű szívvel gondolhassunk a mai magyar undergroundra.

Mindenesetre kár. A nyolcvanas évek derekán, amikor a peresztrojka divatossá tette a bomladozó Szovjetunió kultúráját, az underground rockzenére is vetült valamicske fény. Hozzánk is eljutott Moszkvából a Zvuki Mu, Leningrádból a NOM és Tallinnból a Nye Zsdali, aztán máshova fordultak a trendek, vagyis szépen visszaállt a rend: már megint nem tudhattuk-tudjuk, hogy mi zajlik azon az égtájon. És hát nyilván nem csak a divat "felelős" ezért. Ahol beüt a szabadság, ott érvényüket veszítik azok a produkciók, melyeket inkább a politikai indíttatásuk működtetett, szigorúan zenei alapon pedig egyik társaságnak sem jött össze a nyugati áttörés. Mindenesetre kár - én valahogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy továbbra is igazán izgalmas dolgokat lehetne találni... csak hát hogyan?

Nem szükséges a fülszöveg (feltehetően a szerző által is autorizált) javaslatára hivatkozni ahhoz, hogy megállapítsuk: a Felszámolás szorosan kötődik a három nagy szépprózai mű, a Sorstalanság, A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért univerzumához. Eszerint az új kötet a Kertész-oeuvre központi vonulatát tetralógiává bővítette, egyszersmind le is zárva azt. Mindazonáltal ez a lezárás nem jelent egyúttal lekerekítést is - ez lehetett az oka, hogy zavartan tettem le a könyvet. Nem az volt a baj, hogy a Felszámolás teljesen más jellegű, mint az előző művek, hanem az, hogy a komoly munkát igénylő, bonyolult szerkezet elemei nem kerülnek egyensúlyba. Még bonyolultabbá teszi a dolgot, hogy gyanúm szerint ez nem is állt a szerző szándékában. Ezúttal lazább, széttartóbb, vegyes hangnemű konstruk-ciót igyekezett létrehozni. Sajnos túlságosan lazára, széttartóra és vegyes hangneműre sikeredett.

Két bemutatóval kezdte idei - Jordán Tamás igazgatása alatti első teljes - évadját a Nemzeti Színház. Történetesen két magyar dráma előadásával - ez azonban, óvom mindannyiunkat, nem szabad, hogy messzemenő következtetésekre csábítson. Van jó dráma meg rossz - maradjunk ennyiben.