A Leningrad együttes egyik számával történetesen egy német lemezterjesztő cég, a Trikont kínálatában találkoztam. S ahogy mondani szokás, azonnal padló, utána mindent hallanom kellett tőlük, s lehetőleg azonnal. Most már nagyjából képben vagyok, már legalábbis a lemezek frontján, mert az orosz nyelvű irodalomból egy hangot sem értek, amúgy meg mindössze három-négy évet ölel fel a történetük. A kilencvenes évek végén bukkantak fel a szentpétervári és moszkvai klubokban, és akkor jelent meg az első albumuk is, mely pillanatok alatt megborította a birodalmat, még ha vakaróztak is tőle a rádióadók. Nem a muzsikától, persze, hanem a szövegek...
"Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig baszni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok?"
Tetszenek érteni. És ez a legkevesebb; egy helyütt szerepel ugyan a gyedmaróz is.
Szóval ott tartottam, hogy azonnal paff, hiszen még nem hallottam a Leningradhoz hasonlót, noha a legtöbb elemét ismertem. Benne van az a penetráns kibukottság, amely nélkül nehezen tudok elképzelni elragadó orosz zenét, mégpedig kivételes elementarizmussal, már-már, bocsánat, egészen állatiasan. Egy Szergej Snurov nevű pasas gátlástalan énekét és dalait lehet okolni ezért, hozzáfűzve menten: ami mögötte történik, az úgyszintén elképesztő. Elvégre a Leningrad egy tíztagú zenekar, alapvetően feszes fúvósokkal, továbbá egy böhöm, a seregben alkalmatos dobbal és gitárokkal meg harmonikával. A fő csapás iránya pedig a ska, mélyen átitatva punkkal, de az orosz indulók, a tánc- és népdalok sem úszhatják meg, már a maguk megtekert módján. Kimondottan egyszerű, rövid és dallamos számokat kéretik elképzelni, melyek ellenállhatatlanok és megunhatatlanok, annyi bennük a poén meg a tudás.
(Egyébként nem a Leningrad volt az első leningrádi zenekar, amelyik a skával operált, hanem a Sztrannüje igri, majd az abból alakuló Avia; sőt talán a Szergej Kurjokin vezette Popular Mechanics is szóba jöhet helyi előzményként, folkos-dzsesszes-rockos fúziójával. De nem akarnék ezzel fontoskodni, csak így zárójelben.)
Na most, ami a Dljá millionovot illeti, ez mondjuk a (három évvel ezelőtti) Dacsnyikihez képest talán kevésbé brutális, még formás vokalista lányokat is felsorakoztat, és rappelni sem átall, szóval ez egy kisimultabb, populárisabb alkotás. Mindazonáltal Leningrad, az utolsó vérig, ki ne hagyják, ha rábukkannak, az istenért! Snurov szólólemezéért, a Vtoroj Magadanszkijért viszont már nem tenném tűzbe a kezem. (Egy ideig, ráadásul, mindenféle szörnyű pletyka is szárnyra kapott, hogy akkor a Leningradnak most annyi - a koncertlemeznek éppen Konyec az alcíme -, hogy Snurov inkább ebben utazik tovább, de nem úgy néz ki, és különben is, a Dljá millionov később készült, ha jól tudom. De azért szoronghatunk, abból nem lehet baj.) A dalszövegeket sajnos továbbra sem értem, de úgy képzelem, nem kevésbé "visszafogottak", mint a kísérőzene: mondhatni, ez egy fílingesebb sanzonlemez. Nyoma sincs a Leningrad drasztikumának, harsányságának, elfelejthetjük a skát is, a Vtoroj Magadanszkij inkább orosz bluesos, klubos-színházas anyag. Szolidabb felállás, szigorúbb akusztika és persze néhány emlékezetes dal - arra feltétlenül megteszi, hogy újra a szívélyes figyelmünkbe ajánlja az oroszokat. De igazán szeretni most inkább a Leningradot kell.
Marton László Távolodó
Miszterija, 2003
Diszkográfia
Leningrad: Pulja, 1999; Mat (Bez elektricsesztva), 1999; Dacsnyiki, 2000; Pirátü XXI. veka, 2002; Tocska, 2002; Leningrad ugyélüvaet Ameriku (live), 2003; Dljá millionov, 2003
Szergej Snurov: Bumer (filmzene), 2003, Vtoroj Magadanszkij, 2003
(A Leningrad-lemezek megfordulnak időnként a Wave lemezboltban)
