Két bemutatóval kezdte idei - Jordán Tamás igazgatása alatti első teljes - évadját a Nemzeti Színház. Történetesen két magyar dráma előadásával - ez azonban, óvom mindannyiunkat, nem szabad, hogy messzemenő következtetésekre csábítson. Van jó dráma meg rossz - maradjunk ennyiben.Nem azért hangsúlyozom én ezt az eléggé primitív szempontot, hogy megkönnyítsem a magam dolgát, bár ez sem utolsó szempont. Hanem azért, mert minden egyéb prioritás ártalmas - allergén a nemzetiség, a műfaj, a méret, a téma, de még a pénz is. Hogy tehát a két első bemutató magyar drámából készült, tekintsük a minőséget nem befolyásoló mellékes körülménynek.
Már csak azért is, mert az egyik színmű kevéssé szabályos, ámde nagyon érdekes, a másik meg eléggé szabályos, ámde nemigen érdekes. Az elsőt, Weöres Sándor Holdbeli csónakosát a nagyszínpadon, a másikat, Karinthy Frigyes Holnap reggel című darabját a stúdióban adják.
Valló Péter, a magyar rendezői kar kevés biztos kezű és biztos ízlésű tagjainak egyike e két erényét maximálisan bevetette Weöres filozófiával és költészettel - valamint költészetfilozófiával - terhelt, ámde mesével könnyített művének színrevitelében. És bevetette a Nemzeti Színház teljes technikai arzenálját is a nagyérdemű aprajának-nagyjának szeme kápráztatására. Ebben elég nagy és nívós stáb segítette: Keresztes Dóra az animációban, Horgas Péter a díszletben, Boráros Szilárd és Kovács Géza a bábok tervezésében, illetve rendezésében, Krisztiáni István a szcenikában, Szakács Györgyi a jelmezekben és Móray Ernő a furfangos fényeffektekben. Szóval aki él és mozog, tette a dolgát.
Akárcsak a játszó színészek. A címszereplő Kaszás Attila főképp a holdbeli csónakos mennyei imázsának megteremtésében, Stohl András, Vida Péter és Mészáros Tamás a földhözragadt népfik, Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi csetlés-botlásában, Trokán Péter, Újvári Zoltán és Spindler Béla a három, lánykérőbe érkező és a hozományra ácsingózó uralkodó szerepében jókora koturnuson. Rendben van nagyjából a legtöbb alakítás, mondanám, de látom azokat is, amelyek többek ennél, például Söptei Andrea Sólyomáruslányát, illetve Sólyomistennőjét, vagy Bodrogi Gyula kirívóan emberszabású Jégapóját.
A tejfölt, ahogy mondani szokás, a két mesélő, Gáspár Sándor és Szarvas József viszi el, akik nemcsak narrálnak - Gáspár hosszúnadrágban a felnőtteknek, Szarvas kantáros rövidben a gyerekeknek -, hanem be-beugranak a történetbe, bábbá változnak, majd vissza emberré, és ez a "kint is vagyok, bent is vagyok", hát ez az a gondolat, amit az előadás közvetít, sok vagy kevés, ennyi.
Ja, és néhány egyéb Weöres-passzust, aminek nem győztünk örvendezni mi, gyerekek és felnőttek a nézőtéren.
Melis László a tőle szokásosnál dallamosabb zenét írt; mászik bele az egyik fülbe, miközben a másikba azt sutyorogja a társkritikus gyerek, hogy ez a helyes kis Pávaszem fejedelemlány miért is nem megy mégis föl ahhoz a szkafanderes csónakoshoz az égbe...
Ez az ég meg a fölmenés előkerül a másik előadásban is, amelyben Ember Sándor mérnökember teszteli az ő önjáró tömegpusztító repülőjét - egyébként puszta úri virtusból. A Holnap reggel című Karinthy Frigyes-darabot én még az életben nem láttam, és most azt gondolom, nem véletlenül. Olvasva röpke egyfelvonásos, nézve sajnálatos módon háromfelvonásos, jól széttaposva. Hargitai Iván a szcenikát nem, de minden egyebet megpróbált, hogy telitömje legalább látvánnyal a teret, ami eleve kudarcra ítélt kísérlet; nem mintha a lélek viharait nem lehetne láthatóvá tenni - lásd a világ drámairodalmának krémjét, a krémhez illő előadásokban -, hanem mert ez a vihar itten egy pohárka vízben zajlik.
Hogy a mérnök volt felesége, a híres énekesnő a hősszerű emberekre bukik, ezért aztán az unalmasnak látszó tervezgető mérnököt fölcseréli a nem kevésbé snájdig és nyilván lelki izgalmakat is ígérő gróffal, majd - csalódván ez utóbbiban - ismét rácuppanna az előbbire, de az már..., ez meg nagyon soványka cselekmény.
Huszthy Edit eléggé üres teret képzelt a földre, és egy stilizált repülőt lebegtet a fejek fölött; míg azt hisszük, Damoklész kardja ez, rendben is van, csakhogy a szimbólumba ritkán szoktak beleülni, s ha mégis, akkor oda a szimbólum. Ebbe meg beleülnek, tehát ettől kezdve nem más, mint egy repülő, de persze Ember Sándor nem ezen repül, mert akkor biztosan meghalna... Kovalcsik Anikó jelmezei jók, "hozzák" a darab világát, arról nem beszélve, hogy Schell Juditnak minden jól áll. Valószínűleg még a bőr pilótaruha is, bár azt nem ő hordja, hanem Ember meg az orvos, aki egyetlen éjszaka alatt kiűzte Emberből a halálfélelmet, de ez már az ezotéria birodalma...
Mindenki helytáll, úgy, mintha neki jutott volna a fekete golyó abban a bizonyos orosz rulettben, ami miatt az egész kalamajka lenni látszik. Nemigen érthető, mi lenne a szerepe Benedek Miklósnak, aki - egyéb ötlet híján - legalább egy bizonyos tartást és stílust pontosan behoz. Mertz Tibor ügyesen vegyíti a grófinak gondolt eleganciát a szintén grófinak gondolt korlátoltsággal, Rátóti Zoltán a misztikus finn orvos szerepében teljesít, de például Murányi Tündének még szerep sem jutott ehhez a teljesítéshez - így elég nehéz.
Schell Judit színészileg erősen följebb van, mint figurája, Lehotay Mária, tehát ügyesen játssza bonyolultnak és sejtelmesnek ezt az eléggé egyszerű asszonyt. Ráadásul Schell jelenléte atmoszférát gerjeszt a színpadon, amire az egész előadás igencsak rászorul. És méltó partnere - ebben az erőfeszítésben is - László Zsolt, aki különösen a gyarló emberi félelmet játssza hitelesen, a szerelemből egy csapásra kigyógyult férfi szorulna inkább némi írói támogatásra.
A két produkció közös nevezője alighanem pusztán annyi, hogy a mozgalmaktól és kezdeményezésektől és akcióktól hangos Nemzetiben elindult a színházi évad is.
Csáki Judit