Zene

"Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve hordja tőrét s pisztolyát", énekelték eddig a Koldusopera nyitó songjában, Blum Tamás fordításában. Ascher Tamás rendezésének lényege egy parányi különbségből kibontható: "ámde Maxi hosszú kést hord, mit a jó nép sose lát." Pisztoly nincs. A kést, amely egy elegáns sétabotban bújik meg, arra használja - egyetlenegyszer -, hogy kipattintsa vele a bilincset a börtönben.

Azért az jó, ha van az embernek egy tizenhárom éves lánya, aki megmagyarázza neki azt, amit nem ért.

Gavrilo ételkihordó szociális munkásként keresi kenyerét a mai Budapesten, példáképe Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd merénylője, az első világháború kirobbantója, és ezek a tények erősen behatárolják lehetőségeit. Nagy dolgokon töri a fejét, robbantani szeretne egy nagy hatásút, de nem talál megfelelő célt. Szerencséjére elüti autójával Majkát, a kedves, de furcsa lányt, akinek nem esik nagyobb baja, csak vérzik a feje, viszont tudomása van egy undorító sikkasztási ügyről. Innentől együtt folytatják a harcot, előbb Rumcájsz kalandjait nézik videón, majd felrobbantanak egy teherautót, amelyiken az elsíbolt adományokat vinnék el Milánóba.

Miközben legszebb reményeink a porba hulltak, sem az angolszász filmek között versenyző Szabó István-filmet, sem a külföldi mezőnyben indított Glamourt nem nominálták Oscarra, addig - fű alatt - a rövidjátékfilm kategóriában befutott egy félig-meddig magyar film.napfény ízéhez hasonlóan a One Day Crossing története is Magyarországon játszódik, 1944 hírhedt októberi vasárnapján, Horthy balvégzetű kiugrási kísérlete és a nyilas puccs idején. Viszont Szabó művével ellentétben - és némiképp meglepő módon - magyarul beszélő, angol feliratos a film, magyarok játszanak benne, és a kitűnő Nagy ndrás fotografálta (pénzről most ne beszéljünk).

ha képesek gond nélkül megtölteni egy filmhetet olyan konstans színvonalú filmekkel, amikről elégedetten távozik a Művesz mozi közönsége.

Alegfontosabb: zeneileg ilyen egységes a zenekar nem volt az Ember tervez című lemez megjelenése óta, az új dobos, Fejes Tamás összeért a zenekarral, Lukács és Cseresznye meg hozza azt az utánozhatatlanul sűrű zenei szövetet, amire nyugodtan rá lehet könyökölni. Nem esünk pofára.

Anagy öregek, köszönik, jól vannak. A hatvanas évek mérhetetlen progressziója által felszínre került dinoszauruszok ma élő példányai még mindig a topon vannak. Steve Lacy mellett elég, ha csak Archie Sheppet említem, akit élőben is megcsodálhattunk az utóbbi időben néhányszor Magyarországon. John Coltrane holdudvarának másik túlélője Pharoah Sanders, aki tavaly októberben múlt hatvanéves, ma is igen aktív, sokoldalú, friss és üde. Nagydarab, ősz szakállú fekete ember - ilyennek képzelek el egy zulu herceget.

Egy újszülöttnek minden Cseh Tamás új, reméljük. Különben mi is magyarázhatná ez újabb, élete és pályája körül motozó darab, videoparlandó létjogosultságát. Az, hogy az énekes érdekes harminc éve egyfolytában, vizsgált esetünkben aligha lehetett szempont, hiszen kevéske nagy ember mamuszban-jellegű, határozottan magántermészetű közlésen túl most semmi olyat meg nem tudhatunk, amit eddig ne hallhattunk volna. Könyvek, szöveggyűjtemények, tanulmányok, újságcikkek igyekeztek már a lehető legszélesebb publikum számára közel hozni mindazt, ami a dalokban, dalok mögött, mellett van. Ezen publikációk zöme nagyon is érthető okokból fogant. Cseh Tamás ugyanis nemzeti kincs. Múlt század végi kultúránk egy olyan jellegzetessége, amitől még mindig várhatunk valamit. E várakozás hiánya nem róható fel e műalkotás készítőinek sem (a befejezés során egy új, eddig még sose hallott, 1999-es dalt énekel Cseh T.), így még kevésbé magyarázható a megvalósítás.

Ha egy kortárs műnek már a címében is benne van a dugás, azt határozott elutasítással szokás kezelni a magyar kőszínházi berkekben. A Shopping and Fucking című, kilencvenhat óta egyébként már nemzetközi sikereket aratott, korfestő kortárs brit dráma sorsa ezért törvényszerűen az volt, hogy egy független, hontalan társulat vigye a poklot jelentő deszkákra.

Kacsóh Pongrác-Heltai Jenő: János vitéz

A drogkérdés az a társadalmi probléma, amely képes még a magyar rendőrséget is differenciált gondolkodásra késztetni. Bár a kényszeríteni ide illőbb kifejezés volna, nyilván nem egyszerű a Btk. utasítására gyakorolni az empátiát. Jogalkotásunk szerencsére bölcsebb végrehajtó szervénél, így azt legalább annyira korlátozza, mint az állampolgárokat. Ugyanaz a szervezet, amely nappal függőket segítő és preventív programokat támogat, este elküldi tagjait fogyasztók lábát terpeszbe rúgni. Rendőrnek lenni se lehet könnyű (köztünk szólva: ne is legyen).

- "Honnét kerül ez a sok mocsok a zenédbe, miért kutakodsz ennyire a mélyén?"

Megvan az esélye, igazán sajnálom, hogy ez a cikk másról szóljon. Alighanem a toleranciaszintemmel van baj: nagyon tudom rühellni, amikor el vagyok így igazítva: ez most az eredeti Kocani zenekar. Ahelyett, hogy megköszönném szépen.

Labdán kívül én már nem szívesen rúgok bele semmibe, de az ilyesmi kikezdi a tűrőképességem: "Trabant: Az 1980-ban alakult zenekar az intellektuális punk képviselője. A nyolcvanas években működő demokratikus ellenzékkel is kapcsolatot tartó Trabant vezéregyénisége Vető János fotós-grafikus. Énekesnőjük a filmszínésznő Méhes Marietta." Tudom, embert próbáló feladat lemezborítókra pontos négy sorokat írni zenekarokról, de mégse kéne intellektuális punknak nevezni őket, és kihagyni Lukin Gábort meg Víg Mihályt. A demokratikus ellenzék idecitálása pedig értelmetlen, ráadásul sejthető célját sem éri el: ettől senki nem fog homlokára csapva megvilágosodni, hogy jééé, ha a Trabant kapcsolatot tartott a demokratikus ellenzékkel, a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat pedig 1984-ben megjelentette a Trabantot, akkor az MHV is kapcsolatot tartott a demokratikus ellenzékkel, tehát igenis csupa fasza gyerekek dolgoztak a Vörösmarty téren, együtt bomlasztottak a Galamb utcai és a lakiteleki fiúkkal.