Nos, Szabó eddig rendre megugrotta a lécet, és a sorrendben – a címéből is könnyen kitalálhatóan – ötödik albumával pedig igazolta, hogy még mindig képes friss üzenetet küldeni a munkássága (no, meg a független magyar gitárpop) iránt joggal érdeklődő zenerajongóknak. Kezdhetjük persze a zene oldaláról is: a Galaxisok (Szabó mellett Günsberger Ákos szólógitáros, Sallai László basszusgitáros és Bradák Soma dobos) most sem hagyja cserben azokat, akiknek a hatvanas évektől mostanáig terjedő beat/dream pop/indierock/britpop hagyomány a mindenük.
| ||
A hol bizsergetően csilingelő, hol húzósabb gitártémákra épülő dalok és azok hangszerelése ezúttal éppen úgy a zenekarát egyértelműen domináló Szabó Benedek nevéhez fűződik, mint a szövegek megalkotása. Habár a dalok világa részben még mindig a különös fénytörésű emlékekre és az iróniával keretezett nosztalgiára épül, ezzel együtt végtelenül keserű, sokszor kifejezetten dühös tónusú sorok születtek, megtévesztő módon többnyire kifejezetten simogató melódiákba csomagolva.
A szókimondás gesztusa ezúttal is elfojtott (alkotói) energiákat enged szabadjára, és eme indulatáttételből számos erős dal született. A dalszerzési folyamatban végül méltó levezetést kapó frusztráció egyszerre táplálkozik a dalszerző/költői én önmagával szembeni szigorú elvárásainak kudarcából és egyfajta társadalmi szintű kiábrándulásból. Ne kerteljünk, a Cím nélküli… világában Magyarország egy minden képzeletet felülmúlóan nyomorult hely, ahol szar az élet, nem érdemes, de nem is lehet semmi értelmeset csinálni – már persze a zenélésen kívül, e téren ugyanis maga az album a pozitív bizonyosság.
Más oldalról pontosan Szabó sajátos magánmitológiája lesz az a tényező, ami fellazítja a szigort, és a való életből jött kényszerek helyére egy sajátos, a kellemes emlékekben gyökerező asszociációs láncot állít. E tekintetben különös fénytörést kap egy gyerekkorában látott fociélmény, Dennis Bergkamp holland focizseninek az 1998-as vb-n Marseille-ben az argentinok ellen külsővel lőtt légstopos-cseles csodagólja, amiről nem csupán a róla szóló, címében is megidéző szám tanúskodik, hanem maga az album borítója, ami stilizáltan az egykori nagyszerű pillanatot ábrázolja.
Mellesleg az egykori Európa Zsebkönyvek formátumát megidéző, egyben az azzal kapcsolatos emlékeket is előhívó lemezborító (Szabó eredeti koncepciója nyomán Balogh Gallusz műve) maga is díjnyertes ötlet, és tökéletesen beleillik az album hol primeren dühös, hol keserédesen nosztalgikus vagy éppen sportosan, szikáran lendületes világába.
Szerzői kiadás, 2020
