Az előbbi talán nem is igényel bővebb kifejtést, ám annál izgalmasabb a lemezt kísérő egyik kisesszében is taglalt összefüggés, mely szerint a barokk operaélet kasztrált sztárjainak emlékezetét és egyáltalán a barokk operák kultuszát részben a popzene felől érkező hatások segítették mára diadalmasan újjáéleszteni. Hiszen az aprólékosan kidolgozott és tüntetően mesterkélt, akár a nemi hovatartozás ismertetőjegyeit is manipuláló előadói personák és közképek, meg a hatalmas körítéssel operáló, egyszerre vásári és érzéktaglózó show-koncertek valóban mutatnak némi rokonságot azzal a világméretű szórakoztatóipari vállalkozással, amely a Mozart előtti évszázad operaszínpadait uralta.
Tíz évvel a Sacrificium című árialemez után Cecilia Bartoli most újra látványos gesztussal tiszteleg a barokk operaüzem sztárjai és mártírjai, vagyis a kasztrált énekesek előtt. A coltellino, vagyis a késecske segítségével még a mutálás előtt kiherélt jó hangú fiúk ezrei, sőt tízezrei közül Bartoli ezúttal a leghíresebb castrato, az 1994-es film révén is ismerős Farinelli, polgári nevén Carlo Broschi (1705–1782) operai életművének megidézésére tesz kísérletet. Az életmű említése nem túlzó fordulat, lévén Farinelli énekesként is képes volt a műfajtörténet érdemi formálására. Páratlan hangi adottságainak, tökéletes technikájának, félelmetes tüdőkapacitásának, s még inkább annak a jószerint alkotótársi viszonynak köszönhetően, amely kora több operakomponistájához fűzte. Mindenekelőtt mesteréhez, Nicola Porporához, vagy épp saját bátyjához, Riccardo Broschihoz.
Bartoli lemezén most Porpora, „a melódia főpapja” öt, Broschi és Hasse 2-2, Caldara és a kevésbé ismerős nevű Giacomelli pedig 1-1 áriával képviselteti magát, s a számok értelemszerűen mind Farinelli legszemélyesebb repertoárjáról valók. Így együtt pedig nemcsak kiadják a barokk operairodalom valóságos toposzleltárát (a bosszúáriák hisztérikus koloratúrafutamaitól a viharban hánykolódó hajó lélekhasonlatáig), de mintha csalókán érzékletes és lenyűgöző módon még Farinelli előadói személyiségét is rekonstruálnák a kandi utókor számára. Ez persze csupán illúzió, hiszen Bartolit halljuk, aki azonban – ahogy korábban a Maria Malibran-féle lemezén is tette – mágikus evokációra képes: varázslónőként a múltból előhívva és felismerhető vonásokkal fölruházva hajdani pályaelődjét. Farinelli esetében a szenvedélyesség túlsó határáig is elmerészkedő expresszivitás ígérkezett, majd bizonyult a legnyilvánvalóbb közös stílusjegynek. Vagyis ezekben a virtuózi szertelenség kitombolására szánt áriákban Bartoli kedvére játszhatja ki szokott, de azért soha meg nem unható vokális mesterfogásait. A koloratúrás futamok félelmesek, az Il Giardino Armonico pazar kíséretével koncertáló szakaszok bravúrjai elragadók, a hangváltások drámai ereje pedig olykor egészen felkavaró hatású. Mindezek hallatán talán épp csak azt nehéz elhinnünk, hogy Farinelli két évtizeden át énekelte nap mint nap álomba a mélyen melankolikus V. Fülöp spanyol királyt. Merthogy Cecilia Bartolira e tekintetben nagyon is ráillik a Felfelé a lejtőn című régi magyar film Psota-slágere. Őmellette elaludni nem lehet.
Decca CD, 2019
