Zene

Mágikus kultoperett - az Operettszínházban kedvelik az ilyesféle, trendre kacsintó blikkfangokat, ám ez ne tévesszen meg, s persze ne is riasszon el senkit. Mert táncoljon bár nyíltszíni szólót a Garuda madár, s beszéljenek a színpadon a bráhminok titkos, akaratnyűgöző tudományáról, azért a párizsi primadonna, Odette és a hindu herceg, Radjami 1921-ből való románca mindössze "csak" operett: némi keleties kolorittal, a korabeli új táncfajták adaptálásának erős szándékával, valamint két szépen formált, operai igényű szólammal. S mégis más ez A Bajadér, hiszen László Ferenc

Igen, van bátor választás; Goethe Faustját bármilyen formában színpadra vinni, az bizony az - de a bátorságnak csekély az esztétikai relevanciája. A helyzet mégis az, hogy Balázs Zoltán rendező a Budapest Bábszínházban Goethe Faustjával beleugrott egy erős sodrású folyóba, és nem lehetett biztos benne, hogy átjut-e a túlpartra. Szóval az előadásnak igazi tétje van. Csáki Judit

A kiállítás meghívóján Dürer Münchenben őrzött, 1526-ban készült két fatáblájának, a Négy apostol című festménynek a számítógépes átirata látható. A kiindulópontnak tekintett műalkotás nemcsak Jánost, Pétert, Pált és Márkot ábrázolja igen realisztikusan, hanem egyes kutatások szerint az alakok megfeleltethetőek a hippokratészi négy vérmérsékletnek, a méla (melankolikus), epés (kolerikus), vérmes (szangvinikus) és nyálkás (flegmatikus) személyiségtípusnak. A kiállítás címe is ezekre a kedélyállapotokra, illetve az elmélet szerint őket meghatározó testnedvekre (a fekete és sárga epére, a vérre, továbbá a nyálkára) utal, illetve arra, hogy ma már nem hihetünk abban, hogy a testnedvek keveredéséből kialakított kategóriák, sematikus elképzelések alkalmasak a világ egy-egy szeletének vagy egészének a leírására. Dékei Kriszta

A múlt héten a Baader Meinhof csoport, két hét múlva a berlini techno-szcéna bugyraiban forgolódó Berlin Calling a mozikban, ám e héten egészen a videokölcsönzőig kell elmásznunk a betevő németjeinkért. Voltaképpen a Wir sind das Volk megéri a sétát, érdekes egy zsiráf (olyan állat nincs).

Õrült halotti szertartás Vidnyánszky Attila rendezésének első képe: óriás, torz fémember halálának beálltát állapítják meg, majd raknak tüzet a fejében; megszólal egy hegedű, száll a füst, s egy aszszonykórus siratja a holtat. Noha a Borbély Szilárd verseiből összeállított előadásnak látszólag semmi köze Vidnyánszky egy évvel ezelőtti rendezéséhez, az Úri murihoz, valójában mégis erős szálak fűzik össze a két debreceni bemutatót.

Az immár 85 éves énekes-dalszerző annak a nagy sanzongenerációnak a túlélője, amely a II. világháború végétől a Beatles felbukkanásáig a mainstream könnyűzenét testesítette meg Európában.

A budai és pesti kövezeten senki sem érezhette biztonságban magát tőle. Elég volt egy óvatlan pillanat, és már nem volt mit tenni: a háztartási alkalmazott és a kegyelmes úr, az igavonó ló és a gesztenyeárus, az utcaseprő és a tavasz, a társaskocsi utasa és a vidékről felrándult atyafi újságban kinyomtatott tárcahősként, karcolatszereplőként, netán egy-egy költői kép kellős közepén végezte.

Mindenkinek megvan az élmény, amikor a menzán a hétfői sült hús maradványai visszaköszöntek a keddi zöldbabfőzelék mellé adott brassóiban, a szerdai menüben meg a rántástól vagy a habarástól lecsutakolt zöldbabok mosolyogtak vissza a rakott zöldbab álorcájában. Ez a retróélmény büfög most vissza a Tintaszív című kalandregény és adaptációja kapcsán.

Két PeCsa-, egy szigetes és egy mezőtúri Wan2 fesztiválos koncert után ötödször köszönthettük Magyarországon Max Cavalera fő zenekarát, a Soulflyt. Ha hozzávesszük ehhez Cavalera egykori zenekara, a Sepultura szintén nem kevés honi fellépését, máris állítható, hogy ha a "törzsi thrash" itthoni prezentálásáról van szó, kétségkívül el vagyunk kényeztetve. A Soulfly, ahogy rendesen, most is a legirgalmatlanabb számaival kezd: a nyitó Blood Fire War Hate után olyan kellemes slágerek mozgatják meg, emelik ki a helyükről, majd törik porrá még a köveket is, mint a Prophecy, a Primitive, a Seek 'N' Strike vagy a Downstroy - negyed óra alatt a hangzás is helyreáll, s egyetlen szusszanásnyi szünet sincs egészen a koncert közepéig, a Mars akusztikus szólójáig.

Két barátommal délután három órára beszéltem meg egy találkozót a Tóth kocsmába. Volt más intéznivalóm is előtte, háromnegyed háromkor már a Jászain voltam, benéztem az antikváriumba, hogy teljen az idő.

A tavaly év végén megjelent lemez keserédes, magával ragadóan szép munka. Hajós Kristóf szövegíró-énekes és Havasi Balázs zongorista még az ezredfordulón ismerkedett meg, majd 2006-ban Háry Péter bőgőssel kiegészülve alapították meg a zenekart, amely aztán Gábor Andor dobossal a tavaly decemberben a londoni Luminaire-ben tartott lemezbemutatón bővült négytagúvá.

Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, - minek -

A magyar film egykor élen járt az apakeresésben, fiatal emberek néztek jelentőségteljesen, ránctalan arcokról váltott ráncosokra, s állt meg hosszú pillanatokra a kamera; aztán elmúltak a hatvanas évek, a delejes tekintetek kásás fényekbe fulladtak. Az apaképek keresésétől elment a kedvünk, kit érdekel a múlt, ha a pokolban élünk, és ez már egy új generáció. Ma már nem néz úgy (annyira) senki se. Dercsényi Dávid