Könyv

Szerepzavar

Dr. Kiss Anna: Bűnbe esett irodalmi hősök

  • Urfi Péter
  • 2009. március 26.

Zene

Az ötlet tetszetős: egy vezető büntetőjogász, kutató és egyetemi oktató szépirodalmi szövegeket elemez a jogértelmezés eszközeivel. Eredeti gondolat, amiből bármi lehet. Ennek a bárminek a műfaji besorolásához az alig százoldalnyi főszöveget kísérő, meglepően nagyszámú paratextus nyújthat segítséget: a szerzői fel- és levezetés mellett olvashatunk Ajánlást, Előszót és Utószót, valamint a hátsó borítón további két magvas gondolatot, mindezt különféle szerzőktől - nem mondhatni, hogy a véletlenre bízták a dolgot, szépen megágyaztak a könyvnek. Dr. Finszter Géza, az MTA nagydoktora szerint ez "a munka kifogástalan büntetőjogi tanulmány", ugyanakkor "tehetségről árulkodó szépirodalmi alkotás"; dr. Mészáros Ádám PhD a joghallgatóknak ajánlja, mintegy tankönyvként; Gáspár Ferenc író pedig azt nem tudja eldönteni, mi ez: "Esszékötet? Jogtörténeti gyűjtemény? Végül is, teljesen mindegy." Nem, nem mindegy. Valószínűleg a könyv legnagyobb problémája, hogy sem tárgyválasztását, sem saját műfaját és célközönségét nem gondolta át.

Olvasónapló, fiktív vádirat, eszme- és jogtörténeti eszmefuttatások, jegyzőkönyv egy elképzelt egyetemi óráról, szövegelemzés és konyhafilozófia nem egymást segítve működik, inkább keveredik a tizenöt, jobbára a Mozgó Világban és a Család, Gyermek, Ifjúságban már megjelent írásban. A vádlottak padján pedig - két külön írásban - egymás mellé kerül a novella szereplője és szerzője, ami megint csak nem ugyanaz a kategória. Utóbbi megoldásra magyarázatul szolgálhat a könyv egyik alapelve, amely meglehetősen avíttas elképzeléseken alapszik. "A különböző korok irodalmi alkotásai hűen tükrözik az akkori társadalomban élő erkölcsi és jogi normákat" - olvassuk rögtön az elején, de a gondolat refrénszerűen vissza-visszatér: "Csáth írásaiban a valóságot teljességében ábrázolja" és így tovább. 19. századi, sültrealista dobbantóról nehéz lendületet venni. Ráadásul az irodalom itt nemcsak a valóság fénymásolata, de a nép dadusa és erkölcscsősze is: a "művész egyéni élete lehet visszataszító, de műveiben erre soha nem vetemedhet" - kezdi Finszter, és folytatja a szerző: a "jog nevelési szerepét az irodalom erősítheti azáltal, hogy segíti növelni az olvasók morális tudatosságát".

Ezekre az üres frázisokra egyébként semmi szüksége nem lenne a kötetnek, lévén nagyrészt komoly és okos játék. Mert mi más is lenne például az Édes Annáról szóló fejezet, amelyben a bírósági tárgyalás "megtalált" jegyzőkönyvét olvassuk, perbeszédekkel, ítélettel és indoklással. Szellemes tudományos ismeretterjesztésnek és folytatható példának tartom a remek Toldi-interpretációt: a malomkőaffér ismertetése után egy jogtörténeti gyorstalpalóból megtudjuk, hogy sem Nagy Lajos, sem Arany idejében nem volt még olyan egységes jogrend, amely szerint tárgyalni lehetne a kérdést, így viszont Kissnek alkalma nyílik rá, hogy az elbeszélő költeményből vett példák segítségével tömören és érthetően elmagyarázza többek között az eshetőleges és az egyenes szándékú, illetve a tudatos vagy hanyag gondatlanságból elkövetett emberölés fogalmait, míg végül oda lyukad ki, hogy a malomkőhajintást ma alkalmasint minden bíró a "jogos védelem" körébe sorolná. Bravúrosak és szépek a "Párhuzamos történetek" felütései, amikor Csáth A kis Emmája és Kosztolányi Aureliusa mosódik össze egy-egy mai esettel. Utóbbiban a túlbuzgó zsoldost futni hagyó császár szavai és a biztonsági őrként egy tinilányt összerugdosó rendőr tettét fedező kolléga fiktív monológja rímel egymásra hatásosan.

De a fenti, jól sikerült írások sem kerülik el a könyv jellemző hibáit. A stílustörést: Édes Anna kvázi hivatalos ítéletének indoklásában olyanokat olvashatunk, hogy a "vádlott ekkor vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel fellobogtak." Az obligát közhelyeket: az "indulat az ember érzelmi világához tartozó jelenség". Vagy a moralizálást, ami nemcsak az Aurelius-elemzést rontja el. A mesei igazságszolgáltatásról szóló felületes pszichologizálás pedig úgy, ahogy van, elhagyható lett volna. A Bűnbe esett irodalmi hősök erős kezű szerkesztő után kiált, aki mindezeket korrigálja, és gátat szab a nyomdahibák és önismétlések boldog tenyészetének.

Talán meglepőnek tűnhet, de ezek után mégis azt kell mondanom, hogy hasznos és olykor élvezetes olvasmányról van szó. A szerző néhol a fennálló jogrend jogosnak tűnő kritikáját adja, máskor megdöbbent a ténnyel, hogy 1997-ig a nők elleni, házasságon belüli erőszakot nem szankcionálta törvény, vagy éppen bevezet a méhmagzat jogképességének rejtelmeibe. Bátran nyúl kényesnek látszó, izgalmas kérdésekhez: az abortusz, a drogok, a homoszexualitás és a gyűlöletbeszéd kérdéskörét érdemben tárgyalja. Egyetemi jegyzetnek is szánja magát a könyv, habár remélhetőleg a jövő jogászai ennél azért alaposabban értik az alkalmazandó szabályokat, és a laikusokhoz is szólni akar, habár - helyenként kifejezetten jó stílusa ellenére - olvasóbarátnak azért nem mondanám. A szerző a jog és irodalom kapcsolatának tanára az ELTE jogi karán, a műhelymunka nyomai felismerhetők a könyvben, aminek épp ezért gyaníthatóan folytatása is lesz. Remélhetőleg átgondoltabb.

Publicitas Art Media Kft., 2008, 120 oldal, 1980 Ft

Neked ajánljuk