Zene

Pszichiáterkörökben vált ismertté a mondás: a felnőtt lét nem szól másról, mint hogy az ember megpróbálja kiheverni a gyermekkorát.

Az írófeleségeket rendszerint valami kimondatlan, néma szemrehányással övezi a magyar irodalmi emlékezet.

Nyolc kis kritika

Arra most nem térnénk ki, hogy a Sziget hatodik napjának főzenekara, a Tool mennyire okozott maradandó audiovizuális élményt - nyilván egy ilyen zenekar és egy vetítésorientált, szertartásjellegű előadás főként zárt helyen, önálló koncerten működik igazán. A koncert előtt a zenekar gitárosával és "művészeti vezetőjével", Adam Jonesszal beszélgettünk.

"Elég nagy itt a zaj" - mondja Mari Boine a Sziget Világzenei Színpadán, s eléggé feszengve várom a bejelentés folytatását, ugyanis a norvégiai lapp énekesnő húsz perccel a koncertje előtt még beszélni is alig tudott. Megfázásából eredő suttogásával, illetve köhögésrohamaival a felvevőm nem tudott mit kezdeni, pár perc után a szívélyes "sámánnő" meg is kért az interjú másnapra halasztására. Ám a koncert eleji tényközlés után nincs mentegetőzés, semmi elnézést, meg "tudják, a sarkkörön meglehetősen metszők a szelek", van viszont nekiveselkedés, összekulcsolt kézzel imádkozás, és hát olyan csontig hatoló hang, hogy az ember hitetlen része hirtelen össze kell roskadjon az igézetben.

Találós kérdés. Mi az: csámcsog, böfög, belefújja az orrát a tiszta törülközőbe, gülüszemű és sárga?

"Öregem, de szeretném végigtapizni mindegyiket, vétek volt nem elgáncsolni őket" - ezekkel a szavakkal ébredezik a férfiúi szexualitás az 1971-ben bemutatott Kamaszkorom legszebb nyarában, ha emlékeznek.

Azt gondolná az ember, hogy a holland irodalomra nem sok figyelem irányul Magyarországon. Ez tévedés. A rendszerváltás óta csaknem negyedszáz holland szerző mutatkozott be a magyar közönségnek, néhányan - mint például Cees Nooteboom vagy Arnon Grunberg - több kötettel. Mindemellett az is tény, hogy - mind a rendszerváltás előtt, mind utána - a holland szerzők művei jelentős időbeli "csúszással" jutottak/ jutnak el a magyar olvasókhoz.

Tandori rajzait, rajzos-szöveges munkáit sokféleképpen illetik: firka, gyermeteg, béna stb. Meglepően kevesen tekintik őt képzőművésznek is, holott a szellemi-koncepcionális rokonság könnyedén kimutatható (mindenekelőtt Cy Twombly munkásságára kell gondolnunk).

"Régi szokásom, hogy fogadónapot tartok minden vasárnap délután a jövendőbeli novelláim szereplőinek - írja Pirandello az Egy szereplő tragédiája elején. - Csaknem mindig rossz társaságban találom magam."

Nyolc kis kritika

A 2005-ös Szigeten már realizáltuk, hogy a Juliette and The Licks nevű punkrockzenekar énekesnője tényleg azonos azzal a Juliette Lewis-szal, akit Oscarra jelöltek a Cape Fear - A rettegés foka című Scorsese-film hormonzavaros kamaszlányának szerepéért, illetve aki az egyetemi tanár borderline szeretőjét játssza Woody Allen Férjek és feleségek című filmjében.

Értem én, tudom, hogy nincs ebben semmi meglepő, mégis mindig újra elcsodálkozom: miközben én, a hallgató a megszokottól eltérő, megváltozott állapotba kerülök, ha megszólal a zene, amit szeretek, a zenész, aki ezt az állapotomat létrehozza, úgy sétál át a nem zenélésből a zenélésbe, mintha csak kigombolna az ingén egy gombot.

"Hodne stestí, zdraví..." - megvan? Miért is lenne, de próbálják a Happy Birthday dallamára! Bár alig hinném, hogy e film után bárkinek is lenne kedve énekelni.