Azt gondolná az ember, hogy a holland irodalomra nem sok figyelem irányul Magyarországon. Ez tévedés. A rendszerváltás óta csaknem negyedszáz holland szerző mutatkozott be a magyar közönségnek, néhányan - mint például Cees Nooteboom vagy Arnon Grunberg - több kötettel. Mindemellett az is tény, hogy - mind a rendszerváltás előtt, mind utána - a holland szerzők művei jelentős időbeli "csúszással" jutottak/ jutnak el a magyar olvasókhoz.
Nem történt ez másképp a Hollandiában ma már klasszikusnak számító Nescióval sem, aki csaknem ötven évvel a halála után "érkezett" most meg Magyarországra. Nescio (latin, jelentése: "nem tudom") - eredeti nevén J. H. F. Grönloh - kereskedő- és kézművescsaládból származott. ' maga is üzletemberként tevékenykedett, mégpedig meglehetős sikerrel. Kishivatalnokként kezdte pályafutását, majd végül a Holland-Bombay Trading Company igazgatói székében kötött ki. Emellett volt neki egy "titkos élete" is: az irodalom. Írói tevékenységét egészen az 1930-as évekig titokban tartotta, csak novelláinak második kiadását követően fedte fel kilétét. Életműve két, nem túl vaskos kötetben elfér. Ám ez a két kis kötet legalább ötven tonnát nyom.
Nem gondolom ugyanis, hogy túlzás volna Nescio prózáját a "zseniális" jelzővel illetni. A hétköznapiságnak, az iróniának és a legmagasabb költészetnek csodálatos elegye ez az irodalom. Nescio írásaira a tőmondatok dominanciája jellemző, és a szerző egyik legtitokzatosabb tehetsége éppen abban áll, hogy ez nem szikárságot, hanem átható líraiságot eredményez a szövegekben. Ez természetesen nem kis részben a fordítónak, Fenyves Miklósnak köszönhető, akinek nem ez az első bravúrja.
Jelen kötet három hosszú elbeszélést tartalmaz, melyek közül kettő (Az élősködő, Titánok) ugyanazt a diák- és művésztársaságot mutatja be, a harmadik pedig - címéből is következően - egy "költőcskéről" szól. Ami mindhárom írásban közös, az összefoglalható Nescio egyik mondatával: "Csak ülni szép csendben, és sóvárogni, anélkül, hogy tudnád, mi utánÉ" Ez a sóvárgás a hajtóereje, és egyben a végzete is a szereplőknek. A kispolgári világ (és életmód) el nem fogadása, majd - az ifjúság elmúltával - az ebbe való kényszerű betagozódás folyamata jelenik meg a könyv lapjain. Ahogyan Németh Gábor írja értő előszavában: "Nesciót olvasni - folyamatos találkozás egy fiatalemberrel, aki valaha voltál." És az imént említett folyamat minden esetben tragédiába torkollik. Pontosabban: a társadalmi közeg annyira puha, hogy gyakorlatilag kizárja a tragédia lehetőségét is, ezért aztán mindig a tragédia hiánya válik a tragikum hordozójává. Kipárnázott tragédiák. A végül öngyilkosságot elkövető "élősködő" sem leugrik a hídról, hanem csupán - mintegy mellékesen - lelép. Bekker kiábrándulását - aki a pusztába készül folyton kiköltözni, merthogy "neki nincs szüksége semmire" - pedig a következő szavakkal festi le Nescio: "Most már jobban tudja. Csak Istennek nincs szüksége semmire. És éppen ez a legnagyobb különbség Isten meg miközöttünk. Nem is lett belőle semmi, abból a pusztából."
Nescio prózavilágának állandó "szereplője" - a sóvárgás mellett - a víz. Folyó és tenger. A vizek újra és újra megidézett képe minden esetben az ember időbevetettségét és tehetetlenségét mutatja. Azt a voltaképpeni ismeretlent, ami után a szereplők vágyakoznak. És ami - legmélyebb lényegét tekintve - nem más, mint a pusztulás maga. A leglíraibb szólamai ezek Nescio elbeszéléseinek. Akaratlanul is a Zorba, a görög című film egyik utolsó mondata jut eszembe, amikor Anthony Quinn - a szállítóállványok ledőlését követően - odaszól az írónak, hogy: "Mondja, látott már ennél gyönyörűbb összeomlást?"
Gondolat Kiadó, 2007, 212 oldal, 1890 Ft
