Ezek az írófeleség-szereppel kapcsolatos elvárások persze jellemző módon kívülről, azaz a férj (a kanonizált szerző) vélt vagy valós perspektívájából vannak megalkotva - és nem a feleségéből, aki ezt a szerepet választotta, kapta, használta (és esetleg alakította is). Borgos Anna könyvének éppen ez a nagy újdonsága: az, hogy
megfordítja a perspektívát,
és annak nyomába ered, hogy az írófeleség szerepe milyen módon illeszkedett a magyar századelő szellemi környezetébe, a női szereppel kapcsolatos korabeli elvárások bonyolult (és gyakran ellentmondásos) hálózatába; és hogy a századelő női (mindenekelőtt Karinthyné Böhm Aranka, Kosztolányiné Harmos Ilona és Babitsné Tanner Ilona, alias Török Sophie) miképpen használták fel arra, hogy rajta keresztül kiéljék saját értelmiségi ambícióikat - olyan ambíciókat, melyek megvalósítására kevés utat kínáltak akkoriban a társadalmi normák. Borgos Anna meggyőző érvelése szerint ugyanis az írófeleség-mivolt egyfajta kompromisszumos lehetőséget kínált a századelő konzervatív nőiszerep-elvárásai és a korban mindinkább teret nyerő női emancipáció kitűzött céljai között: az előbbit meghaladta, az utóbbit viszont - érthető módon - nem teljesíthette be maradéktalanul. Mint ilyen, egyfajta köztes szerepként értékelhető: "kívülálló, egyszersmind függő és bevonódó pozíció ez; a házastárshoz képest határozódik meg, és egyben folyamatos igényt teremt a tőle független önmeghatározásra". A könyv jelentős része ugyanakkor az írófeleség mellett az író, a pszichoanalitikus és a lelki beteg (mindenekelőtt a hisztérikus beteg) korabeli női szereplehetőségeivel is foglalkozik: ezek ugyanis, mint kiderül, többszörösen is összefonódtak a századelő kollektív tudattalanjában, és ennek megfelelően az egyéni sorsok szintjén is gyakran összekapcsolódtak. (Ezen a ponton talán elég, ha Böhm Aranka pszichiáteri képzettségére utalunk, vagy Török Sophie egyszerre írónői és írófeleség-szerepére.) És összekapcsolódtak abban is, hogy mindegyik egyfajta köztes, "közvetítő" szerepként értelmezhető: ezeknek a szerepeknek a segítségével meg is lehetett felelni a korabeli patriarchális nőiségnormáknak, de egyben valamiféle módon ellen is lehetett nekik állni.
A "közvetítés" minden bizonnyal nemcsak a századelő értelmiségi hölgyeinek életében, hanem Borgos Anna könyvének felépítésében is kulcsszónak tekinthető - még ha egy kicsit más értelemben is. A könyvet lapozgatva ugyanis az olvasó egyszerre válik a diszciplináris szabályoknak való megfelelés tanújává (a szerző jól tájékozott a századelő
nemi szerepeket alakító
diskurzusaiban, a feminista irodalomtudományban, az irodalomtörténeti tudása is imponáló, és - már amennyire én ezt irodalmárként meg tudom ítélni - a pszichológiában is messzemenően jártas), de annak tanújává is, hogy az adott diszciplináris szabályrendszert milyen hatékonyan lehet fellazítani, megújítani egy másik diszciplína bevonásával. A Portrék a Másikról ugyanis többszörösen is határterületen rendezkedik be: az irodalomtudomány, a pszichológia és a Gender Studies határterületein. Ha például irodalomtudományos szempontból nézzük a könyvet, akkor az többszörösen is tabusértő: talán nem is elsősorban azért, mert kanonikus férfi szerzők helyett marginális női alakoknak szentelődött, hanem sokkal inkább azért, mert határozottan szembemegy "a szerző halálának" mindmáig divatos dogmájával, melynek értelmében csakis a szöveg az érdekes, az alkotója nem - ehhez képest Borgos Anna művének nagy részét az írófeleségek életútjának, belső lelki küzdelmeinek a pszichológiai szempontú elemzése teszi ki. Böhm Aranka, Harmos Ilona, Török Sophie határozottan alakot öltenek a lapokon, hús-vér, érző lényekké válnak, olyanokká, akiknek a szempontjaival azonosulni vagy azokat legalábbis mérlegelni lehet - azaz többé már nem azok a férjük hátterében vegetáló (esetleg őket szipolyozó) alakok, akiknek eddig ismertük őket, és akikkel szemben szolgálatkészen ugrani szokott az irodalomtörténet, hogy a férj vélt (vagy valós) érdekeit megvédje. Gondoltuk volna például, hogy épp Böhm Aranka, a botrányhős, az ellenálló az, aki hármuk közül a legkevésbé tudott túllépni a hagyományos női szerepeken? Vagy hogy mennyit segíthet egy Kosztolányi-féle játékosság a házastársi konfliktusokban? Borgos finoman igazít a feminista irodalomtudománynak azon a kimondatlan meggyőződésén is, hogy az elfeledett női szerző mindig fontosabb, mint a rossz hírű írófeleség, és mintha a magyar pszichológia történetére is felkerülne néhány új és izgalmas ecsetvonás az első magyar analitikusnők rövid, de részletező ismertetésével - de a legnagyobb újdonság mégis a három írófeleségnek ez az utólagos alaköltése, személyiséggé válása. A könyv izgalmas, újító, sok adattal és képpel megtámogatott, ráadásul olvasóbarát nyelven írt munka - ajánlom hát mindenkinek.
noran, 2007, 411 oldal, 3499 Ft
