Utólagos alaköltés - Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn (könyv)

  • Horváth Györgyi
  • 2007.09.06 00:00

Zene

Az írófeleségeket rendszerint valami kimondatlan, néma szemrehányással övezi a magyar irodalmi emlékezet.
Vagy azért, mert - úgymond - nem szerették eléggé a zseniális írót, és konyhapénzért, új ruháért meg új cselédért nyaggatták, miközben a férj vért izzadva komponálta a Nagy Művet; vagy azért, mert túlzottan is alárendelődő szerepet játszottak mellette, ergo nem is lehettek férjük megfelelő szellemi partnerei; vagy azért, mert maguk is írtak, ahelyett, hogy megmaradtak volna a férj korrektúráinak a javítgatásánál. Ráadásul a férj halála után szinte mindig ők kezelték az írói hagyatékot (és gyakran "képtelenek" voltak megérteni, miért kellene az életmű sikamlósabb részeit is publikálni), egy részük pedig még újra férjhez is ment (ahelyett, hogy haláláig ápolta volna az érzékeny lelkű poéta emlékét). Valószínűleg széles e hazában nem találnánk (legalábbis 1950 előtt) olyan írófeleséget, akit valamiképpen ne érintene a fenti szemrehányások egyike.

Ezek az írófeleség-szereppel kapcsolatos elvárások persze jellemző módon kívülről, azaz a férj (a kanonizált szerző) vélt vagy valós perspektívájából vannak megalkotva - és nem a feleségéből, aki ezt a szerepet választotta, kapta, használta (és esetleg alakította is). Borgos Anna könyvének éppen ez a nagy újdonsága: az, hogy

megfordítja a perspektívát,

és annak nyomába ered, hogy az írófeleség szerepe milyen módon illeszkedett a magyar századelő szellemi környezetébe, a női szereppel kapcsolatos korabeli elvárások bonyolult (és gyakran ellentmondásos) hálózatába; és hogy a századelő női (mindenekelőtt Karinthyné Böhm Aranka, Kosztolányiné Harmos Ilona és Babitsné Tanner Ilona, alias Török Sophie) miképpen használták fel arra, hogy rajta keresztül kiéljék saját értelmiségi ambícióikat - olyan ambíciókat, melyek megvalósítására kevés utat kínáltak akkoriban a társadalmi normák. Borgos Anna meggyőző érvelése szerint ugyanis az írófeleség-mivolt egyfajta kompromisszumos lehetőséget kínált a századelő konzervatív nőiszerep-elvárásai és a korban mindinkább teret nyerő női emancipáció kitűzött céljai között: az előbbit meghaladta, az utóbbit viszont - érthető módon - nem teljesíthette be maradéktalanul. Mint ilyen, egyfajta köztes szerepként értékelhető: "kívülálló, egyszersmind függő és bevonódó pozíció ez; a házastárshoz képest határozódik meg, és egyben folyamatos igényt teremt a tőle független önmeghatározásra". A könyv jelentős része ugyanakkor az írófeleség mellett az író, a pszichoanalitikus és a lelki beteg (mindenekelőtt a hisztérikus beteg) korabeli női szereplehetőségeivel is foglalkozik: ezek ugyanis, mint kiderül, többszörösen is összefonódtak a századelő kollektív tudattalanjában, és ennek megfelelően az egyéni sorsok szintjén is gyakran összekapcsolódtak. (Ezen a ponton talán elég, ha Böhm Aranka pszichiáteri képzettségére utalunk, vagy Török Sophie egyszerre írónői és írófeleség-szerepére.) És összekapcsolódtak abban is, hogy mindegyik egyfajta köztes, "közvetítő" szerepként értelmezhető: ezeknek a szerepeknek a segítségével meg is lehetett felelni a korabeli patriarchális nőiségnormáknak, de egyben valamiféle módon ellen is lehetett nekik állni.

A "közvetítés" minden bizonnyal nemcsak a századelő értelmiségi hölgyeinek életében, hanem Borgos Anna könyvének felépítésében is kulcsszónak tekinthető - még ha egy kicsit más értelemben is. A könyvet lapozgatva ugyanis az olvasó egyszerre válik a diszciplináris szabályoknak való megfelelés tanújává (a szerző jól tájékozott a századelő

nemi szerepeket alakító

diskurzusaiban, a feminista irodalomtudományban, az irodalomtörténeti tudása is imponáló, és - már amennyire én ezt irodalmárként meg tudom ítélni - a pszichológiában is messzemenően jártas), de annak tanújává is, hogy az adott diszciplináris szabályrendszert milyen hatékonyan lehet fellazítani, megújítani egy másik diszciplína bevonásával. A Portrék a Másikról ugyanis többszörösen is határterületen rendezkedik be: az irodalomtudomány, a pszichológia és a Gender Studies határterületein. Ha például irodalomtudományos szempontból nézzük a könyvet, akkor az többszörösen is tabusértő: talán nem is elsősorban azért, mert kanonikus férfi szerzők helyett marginális női alakoknak szentelődött, hanem sokkal inkább azért, mert határozottan szembemegy "a szerző halálának" mindmáig divatos dogmájával, melynek értelmében csakis a szöveg az érdekes, az alkotója nem - ehhez képest Borgos Anna művének nagy részét az írófeleségek életútjának, belső lelki küzdelmeinek a pszichológiai szempontú elemzése teszi ki. Böhm Aranka, Harmos Ilona, Török Sophie határozottan alakot öltenek a lapokon, hús-vér, érző lényekké válnak, olyanokká, akiknek a szempontjaival azonosulni vagy azokat legalábbis mérlegelni lehet - azaz többé már nem azok a férjük hátterében vegetáló (esetleg őket szipolyozó) alakok, akiknek eddig ismertük őket, és akikkel szemben szolgálatkészen ugrani szokott az irodalomtörténet, hogy a férj vélt (vagy valós) érdekeit megvédje. Gondoltuk volna például, hogy épp Böhm Aranka, a botrányhős, az ellenálló az, aki hármuk közül a legkevésbé tudott túllépni a hagyományos női szerepeken? Vagy hogy mennyit segíthet egy Kosztolányi-féle játékosság a házastársi konfliktusokban? Borgos finoman igazít a feminista irodalomtudománynak azon a kimondatlan meggyőződésén is, hogy az elfeledett női szerző mindig fontosabb, mint a rossz hírű írófeleség, és mintha a magyar pszichológia történetére is felkerülne néhány új és izgalmas ecsetvonás az első magyar analitikusnők rövid, de részletező ismertetésével - de a legnagyobb újdonság mégis a három írófeleségnek ez az utólagos alaköltése, személyiséggé válása. A könyv izgalmas, újító, sok adattal és képpel megtámogatott, ráadásul olvasóbarát nyelven írt munka - ajánlom hát mindenkinek.

noran, 2007, 411 oldal, 3499 Ft

Neked ajánljuk