Vajon mi késztette Richtert, hogy hosszú pályáján nem kevesebb, mint 39-szer eljátssza Weber 1816-ban írt, meglehetõsen konvencionális, a romantika eszköztárát kissé ötlettelenül használó, olykor indokolatlanul ellenpontozó és üresen retorikus d-moll szonátáját? Talán a rokonság Beethovennel? A harmadik tétel rendkívüli manuális követelményei? Vagy egyszerûen csak kalandvágy? Nem tudni. Mindenesetre, ha a mûvet nem szeretjük is meg, ebben az elõadásban hajlandóak vagyunk bármikor meghallgatni.
A második CD csupa Beethoven, négy szonáta: E-dúr, op. 14, B-dúr, op. 22, Asz-dúr, op. 26, e-moll, op. 90. Az "ifjúkori", azaz 1963-ban készültek éppen olyan felkavaróak, mint az 1993-as koncertfelvételek (bár utóbbiak technikai minõsége nem teljesen kielégítõ, olykor erõsen nyikorog a pedál). Nincs fejlõdés Richter pályáján, és ez éppoly nyugtalanító, mint megbékítõ érzés. Aki meg akarja tudni, mi a Zenei Szépség, az hallgassa meg e mûvek lassú tételeit.
- csont -
Universal/Decca, 2007, 2 CD
*****
Lawrence Block Nyolcmillió halál címû bûnregényének fõalakja, Matt Scudder alkoholista. Halogató hezitálását mesterien írja le Block: "Bezártam magam mögött az ajtót, odahúztam egy széket az ablakhoz, és bámultam az esõt. Az ital iránt érzett vágy pár perc elteltével elmúlt. Aztán visszajött, hogy megint elmúljon. Egy órán keresztül ez ment, a késztetés úgy villogott a fejemben, mint valami neonfény. Maradtam, ahol voltam, és néztem az esõt." De aztán persze nem marad: az egész könyv dramaturgiája két szálon fut, egyrészt a nyomozás, másrészt Matt mindennapos ellátogatása az Anonim Alkoholistákhoz, ahol mindaddig nem szólal meg, míg az ügy le nem zárul. Mindehhez félelmetes hátteret ad a bûnügyi hírek, gyilkossági esetek mániákus elõsorolása: mindenkinek van egy rémtörténete, mely a város feltartóztathatatlan pusztulását festi. Ebbõl is kitûnik, hogy a könyv valódi bûnregény, melyben messze nem a kriminális csomó kibogozása, azaz nem a nyomozás jelenti a lényeget. A nyolcmillió halott a lényeg, azaz New York teljes lakosságának élet- és halálrajza.
A legnagyobb erény a hitelesség. A New York-i környezetrajz tökéletes, mindennek érezhetõ a szaga, az állaga úgyszólván, a miliõ szinte tapinthatóan plasztikus, minden mellékszereplõ éles kontúrokkal megformált. Ebbõl ered, hogy szinte mindent elhiszünk neki, még azt is, hogy léteznek olyan fekete stricik, akik ismerik Nietzschét, hogy a szomszédok Eliotot idéznek. És megbocsátjuk a kissé szentimentálisra sikeredett befejezést is.
- banza -
Fordította: Varga Bálint, Agave könyvek, 2007, 289 oldal, 2480 Ft
**** és fél
Szigligeti Ede Liliomfi címû darabja eléggé laza szövetbõl van, majdnem bármirõl szólhat; kellemes nyári néznivaló lehet. A zsámbéki romtemplom tövében - a szélfútta dombtetõn, és e szélfúvás sem marad kihasználatlanul - a színpadra helyezett ekhós szekér (Alekszander Belozub díszlete) a Vidnyánszky Attila rendezte elõadás fõsodrán halad, noha egy helyben áll, csak néha forog kicsit. Mert itt bizony a vándorszínészet, a vásáros-mutatványos kelléktár, a rögtönzés látszatát keltõ magánszámok és a szabad belebeszélés-belezenélés - egy nehéz sorsú színtársulat élete a produkció kovásza.
Az elsõ félóra nagyjából áldozatául esik a körülményeknek: vontatott és amatõr. Hiába dolgozik ezerrel a Liliomfit és Chaplint egyszerre játszó Rácz József és a Kamillát és Júlia-paródiát nyomató Kacsur Andrea - amíg az oldalt álldogáló, beszélgetõ, zenélgetõ többiek nem teremtik meg ezt a bizonyos, könnyednek és oldottnak tûnõ, mégis fegyelmezett színháziságot, addig csak erõlködés van.
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata (a Gyulai Várszínházzal) meglehetõsen féloldalas és lyukas; nagyon nagy a különbség a jók és nem jók között. A férfiak közt több a jó - nekem például legjobban az idõsebbik Schwartz fogadóst játszó Katkó Ferenc tetszett, noha elsõsorban nem akkor, amikor az idõsebbik Schwartzot játszotta, hanem akkor, amikor oldalról, hangszerrel vagy anélkül próbált lendületet lehelni az elõadásba, ami sokszor sikerült is.
Vass Magdolna Mariskája annyira erõtlen, hogy nehezen hihetõ, hogy hatalmas szerelmi szenvedélyében akár szökni is hajlandó lenne a csóró vándorszínésszel - kapóra jön neki, hogy a végén nem is kell... És énekelni nemigen tud - ennél nagyobb probléma, hogy e hiányosságon sem játssza keresztül magát, mint például az Erzsit alakító Orosz Melinda. Kellemesen bumfordi Gyuri pincért adott Ferenci Attila, és jól táncol és chaplinezik Rácz JózsefÉ
- ki -
Zsámbék, augusztus 17.
***
Láthatatlan A lány hátrányos helyzetû. Szegény pára mi más is lehetne, hisz szobája faláról pereg a vakolat, ez pedig a lakberendezésre híresen sokat adó Hollywoodban egyet jelent a nehéz gyerekkorral. A fiú szobája sokkal rendezettebb, de azért neki se könnyû. Ezen a térfélen a túlzott anyai féltés szorongatja a felnõni vágyó gyermeklelket. A fiatalok egymásra találásában, hisz végsõ soron erre megy ki a játék, nem elhanyagolható momentum, hogy némi félreértést követõen a lány a közeledés szokatlan módját választva agyonveri a fiút, aki ezek után szellemlényként kénytelen eljárni saját gyilkossága ügyében. Nyilván minden generáció olyan szellemet kap, amilyet megérdemel: a mienké egy elég töketlen, búskomor kamasz, aki azt se tudja, él-e vagy hal-e, de ami még bosszantóbb, hogy verset is szaval, és az irónia legcsekélyebb jele nélkül vesz részt a saját temetésén. Akcióhõs és költõ egy személyben, ami tudvalevõleg veszélyes kombináció, Arnold Schwarzeneggeren és Leslie Nielsenen kívül hirtelen nem is ugrik be más, aki hitelesen tudta megformálni ezt a figurát. Jelenlétük egyébként nagyon is hiányzik a filmbõl, de legalább felrobbanhatna valami, elvégre a rendezõ (David S. Goyer) a képregény-filmek felõl érkezett, ahol a konfliktusokat nem kibeszéléssel, hanem kiheréléssel szokás megoldani. Van abban valami súlyosan Rejtõ Jenõ-s, ahogy e kipróbált akciófilmes lírai szellemetûdöt komponál a szemünk láttára. Troppauer Hümérnek is becsületére vált volna a dolog, bár ha õ szavalja e verset, most rettegve hallgatnánk a költemény gyengéirõl.
- kg -
A Fórum Hungary bemutatója
**
Korn: Untitled Jó néhány éve már annak, hogy a Korn piacra dobta az elsõ lemezét és ezzel megteremtette a nu-metal mûfajt. Más kérdés, hogy e nemes gesztusért mennyire lehetünk hálásak nekik - nem lenne nehéz találni néhány éjfekete bõrkabátos, egy Limp Bizkit nélküli világról álmodó igazhitû metálheadet, akik hajlandóak lennének rájuk borítani a turnébuszt. Jonathan Davisék színre lépése elõtt valószínûleg legvadabb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer majd az lesz a kérdés, hogy ki nyomja Adidasban, és ki bõrnadrágban - de felesleges ragozni, Kornék stílust teremtettek, és többé-kevésbé egyenletes színvonalon meneteltek elõre platinalemezekbõl kirakott útjukon, mígnem 2003-ban kiadtak egy igazán jó, a többit ötleteiben, hangzásában és zeneiségében simán lekörözõ, tökös metállemezt, a Take A Look In The Mirrort (meg is szívták vele, a Mirror mindössze egyetlen platinát fialt, a csóró).
Aztán rövidesen megbomlott az egység, Brian "Head" Welch, a legendás gitáros lelépett és Bibliára cserélte a metálgitárt - ám valószínûleg nem õ vitte magával azt a kraftot, ami ahhoz kellett volna (és kellene), hogy egy valamirevaló, mi több, emlékezetes Korn-koronggal legyenek gazdagabbak a lemezboltok. Head távozását egy könnyen feledhetõ tucatalbum követte, és nem sokkal jobb ez az új lemez sem.
Mert ezen a korongon semmi sem fedezhetõ fel az eltelt tizenhárom év tapasztalataiból. A címtelen lemezt semmi nem emeli ki a szürke színtelenségbõl, a ritmusszekció továbbra is mély téli álmát alussza, abba meg, hogy a bandára korábban mindenképp jellemzõ ötletesség már a múlté, ideje lesz beletörõdni. Jonathan Davis hangja azért még mindig az a hang, tisztább, mint valaha - bár ebbe sem lenne nehéz belekötni: egy kis karcosság nem ártana. De persze miért épp ebben legyen benne a dög, ha már másban sincsen.
Szódával elmegy, mondhatni, a rajongóknak megteszi, amíg várnak az újabbra. Pár évig még kihúzzák talán.
Kovács Bálint
EMI, 2007
** és fél
Neil Simon: Mezítláb a parkban Örökzöldnek talántán nem neveznénk, ám Neil Simon 1963-as vígjátéka azért még mindig szépecskén megél a színpadokon. A Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége is szemmel láthatóan díjazza a biztos kézzel megírt színmûvet, amelyben pedig majd másfél felvonáson át a "hû, de magasan van ez a lakás!" tematikáját variálja az érdemdús szerzõ. Hiába, a könnyed humor és az imponáló ütemérzék máig eladják Simon vígjátékát, még akkor is, ha e két erényt közel sem birtokolja egyforma mértékben mindahány színre lépõ mûvész. Mert bizony Kautzky Armand és Pikali Gerda távolról sem tökéletes ifjú házaspár. Kautzky ugyan egy esztendõvel fiatalabb a mûnél, rajta azonban már meglátszik az idõ múlása, s így nemcsak ifjú férjnek és elsõperes ügyvédbojtárnak hiteltelen, hanem hamvas személyiségnek is. Pikali Gerda üde frissességéhez ezzel szemben nem férhet kétség, s karcossága is csak érdekesebbé teszi játékát, mégis idegenül mozog a vígjátéki kuliszszák között. Tökéletes komikai helyismerettel és poentírozókészséggel rendelkezik viszont az anyát és egyszersmind anyóst alakító nagyszerû Vándor Éva, akinek ráadásul Koncz Gábor személyében egyenrangú játszótársa is akad. Az asszonybolondító sármõr és életmûvész Victor Velasco figuráját filmen Charles Boyer, az amerikai színpadokon Szabó Sándor, míg magyar színpadon elsõként Ajtay Andor adta, s alighanem kevéssé meglepõ, hogy Koncz más alakot formált e szerepbõl, mint az említett õsz halántékú színészarisztokraták. Koncz a szereptradíció - sikerrel, meglehet, amúgy sem kecsegtetõ - másolása helyett inkább tar fejû, kissé már lerobbant, s tán éppen ezért nagyon is rokonszenves öregedõ dúvadot hozott, s jó adag öniróniában megpácolt alakítása valódi élménnyé tette e városmajori nyárestét.
László Ferenc
Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 16.
***
Murray Engleheart és Arnaud Durieux: AC/DC - Maximum Rock & Roll Ha idegen bolygóról érkezett vendégünk a rockzenének nevezett földi jelenség felõl érdeklõdik, a legjobb, ha mutatunk neki valamit az AC/ DC-tõl. Az õrült ausztrálok mágikus erejû gitárriffjeinél jobb illusztrációval aligha szolgálhatunk. A Maximum Rock & Roll terjedelmes karriersztorija kimerítõ részletességgel mutatja be a zenekar történetét a Young fivérek skót gyökereitõl kezdve Bon Scott mûfogsorán át egészen napjainkig, de a mágiára sajnos nem sok szót veszteget. Engleheart és Durieux irigylésre méltó szorgalommal gyûjtötte össze az AC/DC karrierjének fontos és kevésbé fontos, valamint teljesen lényegtelen állomásait. A lázas elsõ évek irgalmatlanul sûrû történetéhez képest az utóbbi két évtizedrõl szóló anyag meglehetõsen soványka, de ez nem a krónikások bûne. Az viszont mindenképp az õ számlájukra írható, hogy a nyers jelzõk ellenére is gyámoltalanul tárgyilagos marad a szöveg.
Az elmúlt évek olyan vagány rockkönyvei, mint a Mötley Crüe legelvetemültebb csínytevéseirõl beszámoló The Dirt, vagy Lemmy vicces és bölcs önéletrajza, a már magyarul is olvasható Fehércsíkláz az egyes szám elsõ személyben elmesélt élmények intimitása révén váltak egyszerre hihetetlenül szórakoztató és meglepõen emberi történetekké. A Maximum Rock & Roll viszont egy középiskolai történelemtankönyv lelketlen modorában darálja az eseményeket. Megemlékezik például minden egyes kocsmai verekedésrõl, és bármennyire szórakoztató is rockzenészek pofozkodásáról olvasni, a tizenkettedik efféle kaland már igencsak fárasztó, különösen, hogy a szerzõk egyetlen alkalommal sem mulasztják el levonni a tanulságot, miszerint lám-lám, nem lett volna szabad pusztán apró termetük miatt lebecsülni Angusékat.
- kovacsm -
ShowTime Budapest, 2007
***
Disturbia Amerikai tinihorror-készítõk úgy érezték, hogy annyi Sikoly és Sikoly-kópia után ideje elõállni valami igazán friss ötlettel. El is kezdték írni - hogy aztán nagyjából félúton abbahagyják, és lefénymásolják valamelyik épp kezükbe akadó horror utolsó oldalait. Hacsak nem így történhetett.
Az alapötlet megjárja: a fõszereplõt házi õrizetre ítélik, egyúttal figyelmeztetik arra (leginkább a nézõt), hogy az ezzel járó unalomtól bizony sokan bekattannak. Hõsünk jobb híján a szomszédokat kezdi stírölni, eleinte távcsõvel, késõbb már - ha lúd, legyen ultramodern - walkie-talkie-val összeeszkábált infrakamerával is, s közben összeesküvés-elméleteket gyárt a körözött gyilkosról és/vagy/azaz a rejtélyes szomszédról. Nagyon jó, gondoljuk, a srác nyilván tényleg begõzölt, alig várjuk, hogy megtudjuk, mi játszódik csak a fejében és mi az igazság, s mikor szívja meg alaposan a büdös kölke a folyamatos leskelõdést.
De a gyilkosnak tûnõ szomszédról kiderül, hogy tényleg gyilkos, a többiekrõl meg az, hogy õk is bizonyosan látták a Sikolyt, hisz tudják, hogy a pszichopata szomszéd elõl az emeleti szobába kell menekülni, valamint nem árt belopózni a házába is; de szerencsére a fõgonosz is jól tudja, hogy ilyenkor a sötét sarokban kell rejtezni (egy konyhakés mögött). Aztán hopp, nincs is más hátra, mint a happy end - hál' istennek, hõsünket nem viselte meg túlzottan legjobb barátjának elvesztése és a szembesülés jó pár rohadó hullával. Jöhet a másik szomszéd, Miss Szupermodell.
Pedig tényleg egész jól kezdõdött.
Kovács Bálint
Forgalmazza a UIP Duna Film
**
