Pszichiáterkörökben vált ismertté a mondás: a felnőtt lét nem szól másról, mint hogy az ember megpróbálja kiheverni a gyermekkorát. Ifjú hősnőnknek nem lesz könnyű dolga - a tizenegy éves Jeliza-Rose (Jodelle Ferland) két lepattant narkós zenész (Jeff Bridges, Jennifer Tilly) ivadékaként rutinszerűen készíti elő a papának a napi heroin-adagot, viseli a kattant mama érzelmi kitöréseit, miközben egy személyben igyekszik összetartani a diszfunkcionális családot. A filmet - ami tulajdonképpen egy honfoglalás története - az ő szemén keresztül látjuk: a kislány szüleihez hasonlatosan álomvilágba menekül, hol az ujjaira húzott babafejekkel társalog, hol a mókusokat hallgatja ki, hol apja árnyékába lát bele titokzatos trollokat.
"Az Alice Csodaországban találkozása a Psychóval" - jellemezte Terry Gilliam egy interjúban a mese és a realitás határán játszódó művét. És valóban, a Tideland legnagyobb érdeme, hogy a fantáziavilágot úgy elegyíti a valósággal, hogy nem éles közöttük a cezúra: az anya halála után az apjával a dániai Jütlandba igyekvő, de csak a nagymama elhagyatott texasi farmjáig jutó kislány első találkozása a szomszéd Dellel (Janet McTeer) egyszerre randevú egy gonosz, talpig feketébe öltözött boszorkánnyal és a darazsaktól rettegő, egy csípéstől félig megvakult, lefátyolozott excentrikus asszonynyal. Ugyanígy: a papa meséi a jütlandi lápról, ahol a mocsárban mumifikálódva évszázadokat éltek túl a holttestek, nem más, mint variáció Dell preparációktól hemzsegő, Norman Bates lakára hajazó hajlékára.
És ezzel nem jutottunk még az utalások és a kikacsintások végére. A nagymama farmja mellett lakó Dell és lobotómián átesett öccse, Dickens (Brendan Fletcher) igazi mutáns család a Texasi láncfűrészes mészárlásból; a kukoricaföld közepén álló elhagyatott ház Andrew Wyeth Christina világa című festményének megelevenített mása; kis hősnőnk beszélő babafejekkel, nyulakkal és mókusokkal megspékelt szürreális víziói: Monty Python repülő cirkusza.
Az a vizuális orgia, amit Terry Gilliam a filmjében felvonultat, következetes és átgondolt ugyan, egy ponton túl mégis roppant fárasztó. A film legjobb pillanatai így azok a jelenetek, ahol a saját elmeszüleményeik rabságában vergődő, karikatúraszerű szereplők - a kukoricásban "búvárkodó" Dickens, a nagymama ruháiban masírozó Jeliza-Rose, a múltba a preparátumaival kapaszkodó Dell - világába betör a kegyetlen valóság, hogy nyilvánvalóvá legyen: kreált fantáziaviláguk kárpótlás csupán a boldogtalan realitásért, ahol semmi sem olyan és úgy történik, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Forgalmazza: Cirko Film - Másképp Alapítvány
