Nagykanállal a semmit - Antonio Banderas: Forró Zápor (film)

  • Bánky Bea
  • 2007. augusztus 30.

Zene

"Öregem, de szeretném végigtapizni mindegyiket, vétek volt nem elgáncsolni őket" - ezekkel a szavakkal ébredezik a férfiúi szexualitás az 1971-ben bemutatott Kamaszkorom legszebb nyarában, ha emlékeznek.

"Öregem, de szeretném végigtapizni mindegyiket, vétek volt nem elgáncsolni őket" - ezekkel a szavakkal ébredezik a férfiúi szexualitás az 1971-ben bemutatott Kamaszkorom legszebb nyarában, ha emlékeznek. Robert Mulligan rendezésére érdemes is.

Antonio Banderaséról viszont ezt nem lehet elmondani. Pedig a két film témája közelítőleg hasonló: férfivá érés szexuális beavatási szertartás útján, idősebb nő közreműködésével, ami felér egy harapással a tudás fájának - még szép: keserédes ízű - almájából. A két film nyitójelenete is ugyanaz: a strand, a serdülő fiúk földi paradicsoma, ahol még bambi is kapható, ezenkívül lengén öltözött hölgyek is. Lehet vidámkodni, birkózni meg kukkolni, ha mást nem is. Mulligan és Banderas férfi szereplői között mégis óriási a különbség: előbbiek csak most ismerkednek az evőeszközökkel, utóbbiak viszont már nagykanállal fogyasztják vágyaik tárgyait. A spanyol macsó nőképéről azért valamit elárul: "felhozatala" kivétel nélkül - legyen szó akár a plázs legelvetemültebb férfifalójáról, a korosodó tanárnőről, vagy a balhés haver anyukájáról - arra való, hogy (khm) elgáncsolják őket. Ám van itt egy másik probléma is: a direktort bevallottan saját "emlékei és gondolatai" ihlették, biztosan előásta a padláson porosodó tinédzserkori naplóját. Az ifjonti hevülettel lejegyzett, mélyenszántónak vélt gondolatok újraolvasása az egészséges kritikai érzékkel megáldott felnőtt embert megmosolyogtatja, esetleg túlcsordulóan nosztalgikus ábrándozásba kergeti. Ám az biztosan kevesünknek jutna eszébe, hogy kiadót keressünk a matekóra közben firkált szerelmes verseink gyűjteményének. Emlékfoszlányaink kizárólag nekünk jelentenek valamit, ha mégis érdemesek arra, hogy azokat a publikum is megismerje, illik formába öntve tálalni. Banderas meg sem próbálja interpretálni veszettül költőinek tetsző ifjúkori gondolatait, azokat egyszerűen vödörszámra, ragacsos narrációk formájában önti bele a nézők dobhártyájába. A monológok élvezeti értékét tovább rontja vigasztalan ürességük. Banderas naivájának önleleplezése lehetne a celebrity-színész rendezői ars poeticája is: Luli táncosnőnek készül, mégis gyakran mászkál könyvekkel a városban, hogy diáklánynak látszódjon - de olvasni azt már nem. Csak úgy csinálni, mintha.

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.