Zene

A Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskolájának mûhelyében évek óta készülõ munkák közül ezúttal két játékfilmet néztünk meg, melyek a Mûvészetek Völgye és a Sziget rendezvényein a széles közönség számára is elérhetõk lesznek.

Ha a belülrõl vezérelt emberek anakronisztikusak - márpedig ezt szokás róluk tartani -, Dresch Mihályról is azt kell gondolni, hogy azok közé tartozik, akik kissé oldalra álltak az idõ jelenkori tempójának, a divatok jövésének-menésének fõsodrából. A nagy zenészek persze mind így vannak ezzel, könnyû nekik, a zenélés, a fellépések ünnepi csúcspontjai bizonyára éppen elég átjárót nyitnak nekik a végtelenség felé. Efféléket gondol az ember derûs sóvárgással meg enyhe irigységgel is, amit emelkedett megnyugvással próbál feloldani: helyettem - és végül is nekem áll ott ez az ember és a zenéje a feltáruló ajtószárnyak elõtt, könnyû huzatban és vad légörvényben.

lemez BJ Cole: Trouble In Paradise BJ Cole, a pedálos steelgitár (tetszenek emlékezni: Bródy János!, Bojtorján!) mestere, mondhatni, legendás figurája a kortárs zenei életnek. Már vagy harmincöt éve készít lemezeket: 70 körül kezdte egy Cochise nevû pszichedélikus bandában, majd az idõk során töménytelen zenésszel és elõadóval dolgozott együtt Elton Johntól John Cale-ig, Marc Bolantól Björkig és Beckig.

Két megszállott gyûjtõ 15 évvel a rendszerváltás után az Állami Biztosítótól kapott és házilag átszabdosott, majd a bólogatós kutyus mellé a hátsó szélvédõre ragasztott casco matricára em-lékezve "csao sorozat" címen könyvsorozatot indított. A magyar kártyanaptárról szóló, most megjelent könyvet a tervek szerint hamarosan A magyar gyufacímke és A magyar lemezborító címû opusok követik.

Oh, egy svéd vígjáték kis rendõrök nagy napjairól - igazi unikum az ilyesmi, nem árt komolyan venni. Tessék mondani gyorsan egy svéd vígjátékot! Ki ne tudna: a Picasso kalandjai. Egy igazi mozilegenda, még most is viszonylag sûrûn adja az egyik kereskedelmi tévé - ki-ki eldöntheti, kiállta-e az idõ próbáját. (Készült: 1978.) Ki tud még egy svéd vígjátékot mondani?

ritka alkalom, hogy a mûfaj csúcsáról egyszerre jelentkezzenek (új albummal) négyen; már csak azért is, mert az egyikük jó pár éve még fentebb, a mennyekben muzsikál.

Marc Ribot neve nem sokat jelent a legtöbb zenehallgató számára, pedig alighanem gyakran hallgatta, vagy ha nem, hát fogja, csak nem tud róla. Kilenc Elvis Costello-, több David Sylvian- és Sam Phillips-, valamint a legjobb Tom Waits- és Marianne Faithfull-albumokon szerepelt, de ha magyar vonatkozás kell, megemlíthetjük Bálint Esztert is, akit mi inkább a Florida, a paradicsom címû filmbõl ismerünk. Ribot egy igazi unterman - nem feltétlenül tolakszik az elõtérbe, de garantálja a minõséget. Akivel együttmûködik, annak érdemes utánanézni; én például így jutottam el Sam Phillipshez.

lemez n Johannes Brahms: Két vonósnégyes, a-moll, op. 51.

"Egy olyan közegben - jelenti ki Várady Szabolcs a Halasi Zoltánnak adott Magyar Narancs-beli interjújában, melyet egyébként a kötetébe is fölvett -, ahol a mûvészet egyre inkább a stílusjegyek, az el-járás, a módszer, sõt a modor kimunkálását és mûködtetését jelenti, a hagyományosabb lírikus beállítottság könnyen minõsül amatõrségnek."

Csoda egy hely az a tatai kollégiumi kápolna. Már az épület udvara sem "semmi" - de ide csak dohányozni jutottak ki a renitensek. 18. század végi lehet, úgy saccolom - a kápolna persze az enyészeté, falain a festés már csak nyomokban látható, mégis brutálisnak tûnik a mindenféle szög és kábel, ami frissiben került bele és rá.

A világért sem tanácsos elfeledni: a Putumayo-lemezsorozat sosem vágyott többre, mint hogy tisztességes "háttérzenét" kínáljon. A sztori ismert: Dan Storper, a fõnök tisztes hivatása szerint latin-amerikai csecsebecsék és ruhák árusításával foglalkozott, és azért készítette elsõ kompilációit, hogy a butikjában a választékhoz méltó muzsika szóljon. Aztán egyre macerásabb lett, hogy folyton kölcsönkérték a kazettáit, úgyhogy nem volt mese, nagyüzemi gyártásra kellett vál-tania, létrehozva egyszersmind a Putumayo World Music kiadót.

Nem tartom kifejezetten szerencsés dolognak azt a kiadói fogást, amely az új Sonic Youth-lemezt egyik-másik hirdetésében a Daydream Nationnel hozza egy nevezõre. Szegény Sonic Nurse ebbõl aztán nem tud jól kikavarodni, mert hosszú évek óta nem volt ugyan szerencsénk ilyen szerethetõ SY-munkához, arról azért szó nincs, hogy a kettõ ugyanaz a kategória volna.

Egy esõs júliusi éjszakán búcsúzott el a floridai Shai Hulud, a hardcore-reneszánsz egyik kultikus kvintettje, ám a katartikus és kaotikus pillanatokig még történt egy s más. Például a kezdési idõpontok precíz betartása miatt legénységünk csak az Abhorrence nevû szlovák metalcore-csapat félórás zúzására érkezett meg, így szégyenszemre lemaradtunk a reményteljes budapesti Fallen Into Ashesrõl, pedig az általános vélekedés szerint jó bulit kerekített. Északi szomszédunkat tekintve a piros-fehér bézbólsapkás basszeros pózolása tûnt ki leginkább, puskaként magasba emelt gitárjával olykor végigpásztázott a dermedt publikumon, de más említésre méltó eseményt nem tudtunk feljegyezni.