Az 1955-ben készült és most újra kiadott lemezen a Végh-vonósnégyes megkapó ihletettséggel, nagy technikai biztonsággal, a romantika legmézesebb pillanatait idézõ odaadással szólaltatja meg ezeket az értékes, de nem túl eredeti mûveket.
- csonta -
Universal/Decca Heritage, 2004
HHHHH
könyv
n A KERESZTÉNY DÉMONOL"GIA KISTÜKRE Ha azt tapasztalod, hogy hirtelen meggazdagodtál, jó svádára, bölcsességre tettél szert, és úton a munkahelyed felé vezetés közben háromfejû sárkány integet a visszapillantó tükörbõl (a harmadik feje emberfej), kérdezd meg tõle, hogy õ-e Bune, a nagy és erõs herceg, és ha némán igenel, akkor kérd azt, hogy helyezze át Attila koporsóját a Kerepesi úti temetõbe: bizisten meg fogja tenni.
Ha azt tapasztalod, hogy a hét szabad mûvészet némelyikében (mondjuk a zenében, a grammatikában, a geometriában) csodálatosan mûveltté váltál, mindig tarts a kezeden varázsgyûrût, nehogy titkos jótevõd, Astaróth, a hatalmas és erõs herceg pokoli sárkányon ülve, jobbjában kígyót hordozva túl közel merészkedjék hozzád, mert elviselhetetlen bûzét semmiféle Domestosszal nem semlegesítheted, ellenben tisztes távolban marasztva, mint hû szolgádtól, aki negyven légiónak parancsol, megtudhatod tõle, ki fogja ellopni öt év múlva a gellérthegyi bronz halárusnõ kezébõl a halat.
Viszont ha rekedt hangú angyal lép melléd a Cora áruház pénztára elõtt, és abban a pillanatban villám sújt le az épületre, s az így támadt pánik során az angyal összehoz a sorban elõtted elájuló nõvel/férfival, akkor egyrészt tudd: te idézted meg az angyalt, és ne csodálkozz, ha tüzes farkú szarvas alakjában hagyja el a helyszínt: Furfur õ, a nagy gróf, huszonhat légiónak parancsol.
De ha otthon a lakásban rigót, lovat, tevét, leopárdot, krokodilt látsz, és bármelyikük jósnak adja ki magát, ha kutyádnak szárnya, macskádnak patája, tengeri malacodnak sasfeje nõ, akkor se lepõdj meg, hiszen ez is csak azt bizonyítja, hogy jó keresztény vagy, aki az imádság erejével avagy Szent Ágoston érvelésével bármily szörnyû elváltozást, ördögi szemfényvesztést képes megszüntetni.
Ha pedig ez sem elég, lapozd fel a Magyar László András szerkesztette szöveggyûjteményt, melyet szellemes magyarázatok tesznek még hathatósabbá a gonosz ellen.
- halasi -
Kairosz Kiadó, 2003, 259 oldal, 2800 Ft
HHHHH
film
n SzíveM csücske, Chouchou Igazi liberális, francia vígjáték, van benne arab transzvesztita (igaz, hogy mûveletlen), toleráns lelkész, homoszexuális üzletember, megértõ család, jó fej pszichoterapeuta és anyakomplexusos hülye rendõr. Politikailag korrektebb már nem is lehetne a karakterbiblia, éppen csak a kóbor apácák maradtak ki. És komolyan mondom, nevetni is lehet rajta. Ezzel nyitott idén a Meleg- és Leszbikus Fesztivál. Nem tudom, miért. A végén mindenki táncra perdül, és csókban forr össze az azonos nemû pár, amelynek egyik tagja frissen vasalt menyasszonyi ruhában pompázik, és tûzvörös haját tépi a szél. Egy fiatal arab fiúról szól a történet, aki bevándorló és ráadásul coming out elõtt álló transzvesztita. Párizsba érkezik szerencsét próbálni, álcázásból hülye bahiás poncsóban szaladgál és chilei menekültnek adja ki magát. Egy kültelki parókia papja (Claude Brasseur) veszi a szárnyai alá, aki szerencsére jól viseli a másságot, ezt tanúsítja egyik-másik pártfogoltja is, akiknek folyton megjelenik egy parázna segédmegváltó nõi ruhában. Chouchou munkát is talál az atya segítségével egy pszichoanalitikusnõ házában. Itt végképp megtalálja önmagát a portörlésnek, a doktornõ üléseinek és a szigorú Freud-portréjának köszönhetõen. Meg sem áll a puszta nõnek öltözésnél, titokban eljár egy transzvesztita bárba, az övéi közé, hogy megismerje szerelmét, és így jusson a végkifejletig. Chouchou nem jár poklot, nem drogozik, nem váltogatja a fiúkat, õt elfogadja a társadalom. Szerencséje van, ezért nyerte meg tavaly a Cinema Expo European Film of the Year díját.
- sissova -
Forgalmazza az SPI
HHHH
színház
n Eisemann-Szilágyi Zsákbamacska címû operettje távolról sem tartozik a szerzõk életmûvének élvonalába, de mint az összes szükséges klisét és a néhány elengedhetetlen slágert tartalmazó zenés szórakoztató bolondság, viszonylag csekély gazdasági kockázat mûsorra tûzni, kivált nyáron, kivált Békásmegyeren, a lakótelepi házak közé varázsolt szabadtéri színpadon.
Csekély, igen szegényes díszlet árulkodik arról, hogy itt nem övé a fõszerep. Valószínûleg inkább Pécsi Ildikóé, úgy is, mint húzónév, aki egy anyát játszik, aki igen-igen férjhez adná a lányát valami elõkelõséghez, mert sznob és parvenü, de persze úgysem sikerül nekiÉ Pécsi Ildikó egyáltalán, de abszolúte nem tud énekelni - abban az értelemben nem, hogy egyetlen énekhang sem jön ki a száján -, és ebben nincs egyedül még ezen a pici színpadon sem. Viszont annyival profibb mindenki másnál, hogy lazán beszél a playback zenére, tehát nem is csinál úgy, mintha tudna.
Vannak az obligát férfiak - a léha marha, aki azt hiszi, hogy okosabb a nõknél, de persze butább, a csetlõ-botló melák, akit mindenki másnak hisz, mint aki valójában, a kétbalkezes szerelmes, aki mindig kalamajkába keveredik -, a másik oldalon pedig az obligát nõk, akik a végén elnyerik megérdemelt jutalmukat, lásd a férfiak listáját fentebb, úgy kell nekik. A nõk Pécsi Ildikót erõsítik, amennyiben nem tudnak énekelni, a férfiak olykor tudnak, olykor nem.
Az elõadást a színlap szerint Vas-Zoltán Iván rendezte, bár rendezésnek a nyomát sem igen lehetett fölfedezni benne. Tapsos entrée-k és abgangok - talán ennyi volt, ami rendezõ jelenlétét mutatta. A színészi nyomokról Kerekes József, a médiaismertségrõl Pintér Tibor gondoskodott. A közönség hálásan és látványosan szórakozott, bizonyítva ezzel is, hogy nem kell ahhoz semmi; egy bonyolultabb összefüggésrendszerben pedig azt, hogy a nyári színház egy olyan gyûjtõnév, amelyben csak a nyárnak van némi jelentése.
- ki -
Békásmegyeri Nyári Színház, 2004. július 1.
csillag?! na ne!
lemez
n Saint Privat: Riviera Egy meghökkentõ kék szempár, egy finom lemez - a kiadói hírverés szerint valahol félúton a rokokó dzsessz (!) és a hatvanas évek riviérahangulata között. Ez (bár némi igazság azért van benne) persze jórészt marhaság, felejtsék is el mihamar, de semmiképpen ne felejtsék el meghallgatni a Saint Privat lemezét. Idõ: most, a fentebb megadott paramétereknél negyven évvel késõbb, a keverõpult mögött Waldeck, a zseniális osztrák producer, a hangszerek mögött kiváló muzsikusok (hirtelen most csak a gitáros Clemens Wabrát és a basszista Rü Kostront említenénk), a mikrofonnál egy bizonyos Valerie, amúgy pedig hamisítatlan bárzenei a hangulat. Finom dzsessztémák, a nagy elõdök keze nyomát õrzõ saját szerzemények és ihletett feldolgozások (pl. Bach In Dub!), diszkrét világítás, hölgyválasz! A megtörhetetlen easy-hangulatot már az elsõ két szám (a valóban kissé XVIII. századi hangulatú Rokoko és a nosztalgikus-utalgatós Pan Am 009) felvázolja, a továbbiak tekintetében pedig elég felidézni néhány számcímet: Nothing To Lose, Tous Les Jours, Mille Baci - s valóban: a kedves, reménybeli hallgató azt fogja hallani lemezen is, amire most gondol, s ez garantáltan jól is fog esni. A lemezen található rövid és elegáns szerzemények jelentõs önjáró belbecsükön felül eredményesen szolgálhatják önöket a párkeresés-párválasztás meghitt gyakorlása során - rútlelkû emberek egyenesen úgy fogalmaznának, hogy a Riviera ideális kúrós zene, de hát az ilyeneknek fogalmuk sincs arról, mi az a romantika.
- minek -
Dope Noir/Deep Distribution 2004
HHHH
film
n Édes álmok Ha az elmúlt évtizedek mozgolódásait figyeljük az európai filmes szcénában, két nagyobb nekirugaszkodás feltétlenül szembeötlõ - sok miegyéb mellett. A nyolcvanas-kilencvenes években Angliában annyira mentek a szociografikus igényû, valahol persze a free cinemában gyökerezõ, alsó kutyákról szóló drámák, hogy a szemlélet, a megközelítés hamar megjelent könnyedebb darabokban is - s ez, ha lehet így mondani, még jobban bejött. Tömegével készülnek máig is a mûvek a "jaj, de helyes népek ezek a prolik, milyen marha nagy szívük van nekik, hogy tudnak azok sírni meg nevetni" zsánerben. Az Alul semmi, gondolom, mindenkinek megvan. A másik emlegetett felhabzás a dogmázás volt, ami arra feltétlenül alkalmasnak mutatkozott, hogy a Dánia nevû országot a filmes divatok kifutójára lökje (volt persze számos más érdeme is, állítólag). E téren hamar lábra kapott egy - szerintem helyes - nézet, mely szerint szép öcsém, elég, ha dán vagy, a dogmákat közös megegyezéssel hagyhatjuk is. (Ha ezt Hamlet, Illyés Gyula, Linecker és a korai hollywoodi falragaszok készítõi tudják!)
Ám az emberiséget az örök elégedetlenek viszik elõre - meg is nézhetjük magunkat. Efféle merész nagyot álmodók készítették az Édes álmokat - és õket még négyévenként le sem lehet szavazni. Gondoltak - Soren Kragh-Jacobsen, a virtigli dogmatikó Mifune rendezõje és Anders Thomas Jensen, aki miatt Wilbur öngyilkos akart lenni - egy merészet, és bagzatták a dánt az angollal, nem újság, ez már pár merészebb ebtenyésztõnek is az eszébe jutott. Az eredmény a brit vérvonal dominanciáját hozta: egy vicces giccs a szokásosból, amire azt illik mondani, "milyen helyes".
- bruno -
Forgalmazza a Budapest Film
HHH és fél
kiállítás
n Dubuffet a Ludwig Múzeumban Ha valaki azzal a jólesõ izgalommal indul el a Ludwig Múzeum földszintjére, hogy a nyári egyetemes képzõmûvészeti felhozatalban - Giacometti ütõs kiállítása után - végre élõben láthatja az art brut mesterének munkáit, az könnyen csalódhat. A graffitik, a "primitívek", a gyerekek és elmebetegek rajzainak jellegzetésségeit tudatosan felhasználó barbár francia még a II. világháború befejezése elõtt, 43 évesen tört be a képzõmûvészeti életbe, miután nem sokkal azelõtt felhagyott a polgári család által rá hagyományozott Le Havre-i borkereskedés vezetésével. Dubuffet nem elszállt autodidakta volt, hanem olyan költõ-filozófus, festõ, szobrász, litográfus és zeneszerzõ, aki a modern mûvészeti "ízlés" börtöne helyett a szabadságot választotta. Képeinek archaikus és groteszk, a képteret teljesen betöltõ alakjai (pl. híres Corps de Dame sorozata), no meg a felhasznált anyagok (kõ, homok, aszfalt, cement, üvegdarabok, kötelek, lepkeszárny) legalább annyira kötõdnek szaharai utazásaihoz, mint gyermekkorának helyszínéhez. Épített szobrokat papírmaséból, hamuból és fadarabokból, készített orrhangszert, s hogy az életét végigkísérõ folyamatos kísérletezésnek csak egy aspektusát - litográfiáit és szitanyomatait - láthatjuk, azért a kiállítást létrehozó, a mûvész által 73 éves korában alapított Jean Dubuffet Alapítvány "felelõs". Amely intézmény - gondolhatjuk rosszmájúan - a mûvész eladhatatlan, "archivált és rendszerezett" mûveibõl áll. Hiába sorakoznak - megfelelõ kísérõszöveggel ellátva - a kései, túlzottan színes óriásnyomatok a falakon, ha mindezt überelik az 1950 körül készült, kisméretû fekete-fehér kõnyomatok (Harisnyafoltozó, Hülye ellenõrök) és a kisteremben vetített dokumentumfilm. Benne a legfontosabb munkák és a kõtörmeléket (az alapanyagot) ballonkabátja zsebébe gyömöszkölõ mûvész. Ezekért a pillanatokért viszont érdemes felmenni a Várba.
- dck -
Jean Dubuffet - Litográfiák, szitanyomatok a párizsi Dubuffet Alapítvány gyûjteményébõl, Ludwig Múzeum, Budapest, augusztus 29-ig
HHHH
koncert
n G3 koncert Vasárnap este a Petõfi Csarnok színpadán három bolygóközi gitárhõs mutatta be, hogy mi mindenre képes az a hathúros kis jószág, melyet elektromos gitár néven is emlegetnek. Elõször Steve Vai lépett színpadra. A piperkõc küllemû mûvész játékát figyelve sokak arcán aggodalom látszott, mert kezdetben olybá tûnt, karlánca beleakadt a tremolókarba, azért ráncigálja annyira hevesen, de aztán világossá vált, a harsány nyávogástól az öblös böfikig terjedõ effektuális repertoárjának egyik meghatározó kellékével van dolgunk. Kiberpszichedelikus muzsikáját ezen felül a villámsebes tempójú futamkombinációk, az egymásba ölelkezõ arpeggiozuhatagok és a (gitárnyak jobb kézzel történõ pacskolását takaró) "tapping" technika bõkezû alkalmazása jellemezte. Káprázatosan virtuóz, bár nem kis hallgatói elszántságot igénylõ blokkjából az ismertebb dalai sem maradtak ki, így az Audience is listening hiszterikus boogie-ja és az epikus For The Love of God is felcsendült, utóbbi Vai hangorgiájának lezárásaként. Ezután Joe Satriani következett, kinek stílusát legpontosabban posztgrunge rockabillyként írhatnánk le. Impulzív szólói kevésbé futurisztikusak (és közel sem annyira dallamszegények!), pentaton alapú játéka ezért jobban követhetõ a kívülállók számára is. Ezzel együtt valószínûsíthetõ, hogy Heitor-Villa Lobos õt hallgatva is agyvérzést kapna. Legismertebb "slágere", az Always With You, Always With Me sem maradt ki, persze egy többperces, jófajta módon szétgitározott kadenciával megspékelve. Mind Satrianira, mind Vaira igaz a tétel; ennél technikásabban képtelenség gitározni, vitatható viszont, hogy így van-e még értelme egyáltalán. A harmadik fellépõ az öreguras Robert Fripp volt, akiért a magunk részérõl nem rajongunk annyira, de a maratoni hosszúságú koncert végén lenyomott közös örömzenében, meg kell hagyni, igencsak kitett magáért.
- bugyinszki -
fanatikusoknak: HHHHH
egyébként: HHH
