A Rákóczi-szabadságharc mindig is a fekete-fehér tónusokban játszó mítoszok iránt oly fogékony közérdeklõdés fókuszában állott - más kérdés, hogy a hosszas mitizálás és számos, az ifjúság vélt receptív készségeihez igazított kardozós-szalonnázós film hatására az eseményrõl legtöbbünknek csak a Tenkes kapitánya, Buga Jakab és (a súlyos fogolykínzást - szalonna, vöröshagyma + népi tánc - elszenvedett) Bruckenbacker kapitány jut az eszébe. Csínom Jankó, Csínom Palkó, Tyukodi pajtás vs. Kuczugh Balázs, az áruló Ocskay, a hitszegõ Károlyi, a számûzött Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi, magyaroknak vitézi. Ha valaki fel szeretné fejteni az immár háromszáz éves történet szálait, úgy rendre kettõt kell gombolyítania - nem csupán a Rákóczi-felkelés történetét kell rekonstruálnia (számos tudós elõd nélkülözhetetlen munkájának segedelmével), de azt is számba kell vennie, hogy miért, s fõleg miként lett épp a Rákóczi-felkelés a rendes, majd utóbb a 48-as/függetlenségi mítoszképzés tárgya. Sokat segíthet ebben a munkában a Nemzet és Emlékezet sorozat legújabb darabja. A kötet megbízhatóan õrzi a bevált szerkezetet, ennek megfelelõen sorra helyet kapnak benne
a korabeli források,
emlékiratok, külföldi újságcikkek, fejedelmi pátensek és országgyûlési határozatok (sokuk most elõször olvasható magyarul), áttekinthetjük, mit kezdett a magyar történeti tudományosság a témával, olvashatjuk (jórészt persze másodközlésben) a közelmúlt és a jelenkor történészeinek némely dolgozatait. S persze abból is kapunk egy kis ízelítõt, miként lett a Rákóczi-szabadságharc a hazafias retorikai ujjgyakorlatok, a magas irodalom, a populáris kultúra (népies dalmûvek) vagy éppen a Thaly-féle irodalmi misztifikáció tárgyává.
A kötet felépítésébõl és a szerkesztõ átfogó historiográfiai tanulmányából hamar érthetõvé válik a történészi koncepció: helyére tenni a bántóan leegyszerûsítõ kuruc-labanc értelmezési keretet és koordinátarendszert, érzékelhetõvé tenni, hogy nem, illetve nem csak a nemzeti meta-fizika értelmében vett jó és rossz (a hõsök, illetve az árulók és idegenek) vívtak egymással öldöklõ küzdelmet. A Rákóczi-felkelés ugyanis kora (a spanyol örökség körül zajló) kvázi-világháborújának egyik, nem is oly lényegtelen mellékhadszínterén zajlott, a háború általános menete alapvetõen hatással volt a szabadságharc végkimenetelére, miképpen a magyarországi harcok a maguk korlátozott módján ugyanígy hatással voltak az európai eseményekre. Ha ezt megértettük, jöhetnek a hol szórakoztató, hol rettenetes részletek - néha egészen meglepõ irodalomtörténeti jelentõségû auktorok tolmácsolásában - ki gondolta volna, hogy mind Swift, mind Defoe határozott véleményt táplált a mi kis szabadságharcunkkal kapcsolatban. Elõbbi rövid megjegyzése szerint a magyarok az önkény áldozatai, akik joggal fogtak fegyvert gátlástalan elnyomóik ellen, míg Defoe sok, ma is pontosnak tûnõ megfigyelést tartalmazó cikksorozatában bár elismeri a magyarok jogos sérelmeit, és felemlíti a császári adminisztráció hibáit és önkényét, ám mindkét felet kompromisszumképtelenségben marasztalja el, s már akkor (1704) megjósolja azt is, miért (fõleg katonai okok miatt) fognak veszíteni Rákócziék. És akkor még nem említettük a korabeli kuruc és labanc forrásokat (s hányan vannak, akik mindkét oldalon megfordultak), az utóbbiak közül például Cserei Mihályét, aki engesztelhetetlenül gyûlölte és lenézte a kurucokat, miközben figyelmét nem kerüli el semmi a baljós elõjelektõl (vérzõ Krisztus-kép, szárnyas hangyák háborúja) egészen a minden martalóchadnál pusztítóbb országos pestisjárványig.
A magyar történettudomány klasszikusainak (Szalay, Marczali, Márki) munkáit olvasva értelmezhetõvé válik, miért vált mintává a Rákóczi-szabadságharc a 48-49-es generáció és közvetlen utódai számára. A partikuláris érdekeken felülemelkedõ
nemzeti összefogás
és az önfeláldozó hazafiság jelentõs (bár némileg persze anakronisztikus) példáját látták benne - ám ennek ára is volt, hiszen a történeti kritika jó idõre szentségtörésnek számított. Ezen a ponton fordul a történet tragikomédiába: megismerhetjük a saját szakállára (s Macpherson nyomdokain) kuruc balladákat hamisító Thaly Kálmán (történész és 48-as függetlenségi párti képviselõ) esetét és Szekfû Gyula sokat vitatott, sõt gyalázott A számûzött Rákóczi címû, bálványdöntõnek szánt könyvének hányatott sorsát. Végül is kevés történeti mû érdemelte ki, hogy a parlamentben vitatkozzanak róla. Bár kevesen tudják, a mû leginkább támadott pontja ma is mélyen átélhetõ: Rákóczi ugyanis franciaországi számûzetése idején - egyéb anyagi források híján - egy illegális játékbarlang fenntartásából fedezte maga és hívei megélhetését (igaz, az õ puritán életvitelébe az már nem fért bele, hogy maga is leüljön a kártyaasztalhoz). Az már csak a sajátos magyar tudománytörténet ördögi fordulata, hogy Andics Erzsébet, a Rákosi-kor vezetõ kommunista történésze éppen akkor rehabilitálja a kuruc romantikát és Thaly Kálmánt, mikor az azzal egykor leszámoló Szekfû - elõélete alapján legalábbis meglepõ - pozíciókat szerez és õriz meg az immár tökéletesen bolsevizált Magyarországon (Rákócziról mondjuk többet egy sort sem ír).
Ezenkívül olvashatunk még tömérdek kuruc tágyú és Rákóczi személyébõl ihletet merítõ verset (jót és rosszat vegyesen), de ami fontosabb, a közelmúlt történészeinek tollából feltárul a Rákóczi-kor hadtörténeti, társadalom- és gazdaságtörténeti, állam- és politikatörténeti háttere. Igaz, csak vázlatosan - a magunk részérõl például Andrásfalvy Bertalan rövid (bár fontos részletekben nem szûkölködõ) tanulmányán kívül olvastunk volna még a Rákóczi-felkelés egyik fõ motívumáról, a véres és kegyetlen szerb-magyar konfliktusról, a rácjárásokról és a magyar megtorlásokról, melyek következtében még azon dunántúli és délmagyarországi vidékek is elnéptelenedtek, melyeket még a török is megkímélt (nota bene: itt játszódna a már idézett Tenkes kapitánya is). A most elénk tárt információtömeg mindazonáltal lenyûgözõ, befogadása kötelezõen ajánlott mindazoknak, akik túl kívánnak lépni a bevált sztereotípiákon és az aktualizáló leegyszerûsítéseken.
Barotányi Zoltán
Osiris, 2004, 812 oldal, 8980 Ft
