Nyolc kis kritika

  • 2004. július 22.

Zene

lemez BJ Cole: Trouble In Paradise BJ Cole, a pedálos steelgitár (tetszenek emlékezni: Bródy János!, Bojtorján!) mestere, mondhatni, legendás figurája a kortárs zenei életnek. Már vagy harmincöt éve készít lemezeket: 70 körül kezdte egy Cochise nevû pszichedélikus bandában, majd az idõk során töménytelen zenésszel és elõadóval dolgozott együtt Elton Johntól John Cale-ig, Marc Bolantól Björkig és Beckig.
Az elektronikus zene úttörõivel való kokettálása sem új keletû: csinált õ már lemezt az Orbbal, négy éve meg Luke Viberttel (Stop The Panic), most speciel az új lemez minden számát más és más bûntárssal készítette el a tán idõsödõ, ám lélekben csöppet sem vénülõ gitáros.

Már a címadó/nyitó szám is kitûnik buggyant, mutáns természetével: az álhawaii gitárhangzás késõbb rendre visszatér - ám a folytatás olyan, mintha mindezt egy savas/tripes szûrõn át hallgatná az ember. A Fluid közremûködésével készült The Interloper ehhez képest dinamikus, szinte már táncolható szám, az Alabama 3-vel (tudják, õk éneklik a Maffiózók címdalát) közösen lemezre álmodott Are You Ready tökéletes country-blues, míg a Benttel rögzített Alert The Sax Police-ban a mûvész végre megmutatja, mi mindent (pl. szaxofon) bír imitálni kedves hangszerén. A Casino Tan rockos-bluesos alapvetése után jön a Groove Armadával közös Beautiful, mely leginkább a 70-es évek népszerû B-movie-jainak zenéit idézi, a lassú triphopos Keep Yor Head (Banknote Rajah hangjával), s lassan világos lesz a koncepció: a neves szerzõ/elõadó utazós zenét készített jórészt úton lévõ, betépett turisták számára. A lemez hátralévõ része be is teljesíti várakozásainkat - különös tekintettel az erõsödõ minimalizmusra: drogturisták, szesz- és benzincsempészek számára kötelezõ!

- minek -

Cooking Vinyl/Neon Music 2004

HHHH

film

Drogtanya Belecsúszni egy kis mészárlásba - kellemetlen dolog, nem vitás, de akkor sem több megfilmesített újsághírnél, ha a lehetséges elkövetõk között ismerõs név is felbukkan, történetesen azé a John Holmesé, akit térdig érõ testi adottságai a hetvenes évek kaliforniai pornóboomjának királyává avattak. Miután Harry Reems 1972-ben megállapította, hogy Linda Lovelace klitorisza a teremtés furcsasága folytán a hölgy torkában található (Mély torok), a széksorok közötti önfertõzés pillanatok alatt milliós üzletággá nõtte ki magát. A mûvész, akit ma már csak P. T. Andersonnak hívnak, Boogie Nights címû filmjében festette meg a korszak színes-szánalmas tablóját, nem feledkezve meg ama nevezetes, mészárlásba torkolló incidensrõl sem, mellyel, némileg túlértékelve az esemény jelentõségét, filmünk teljes terjedelmében foglalkozik. John ruhája véres lett, de vajon mitõl? Meghúzta-e a ravaszt a lecsúszott pornósztár, vagy csak segédkezett a jobb sorsra érdemes agyvelõk kiloccsantásánál? És végül, de nem utolsósorban, milyen öblítõt használt a véres foltok eltüntetéséhez? A felmerült kérdéseket - elsõsorban persze a legutóbbit - felelõtlenség lenne egy vállrándítással elintézni. Mert ez itt a kendõzetlen, szomorú valóság, kedves nézõink, de ne tessenek megijedni, majd így együtt, egymás kezét fogva eljutunk az igazságig. Amibõl, no fene, nem is egy van, hanem három, de sebaj, játékunk is ehhez kapcsolódik: vajon ki volt az a híres japán filmrendezõ, akinek híres japán filmjében a vihar és a kapu szavak szerepeltek, méghozzá ugyanebben a sorrendben?

- köves -

A Budapest Film bemutatója

HH

lemez

Anselmo Crew: Passport, bitte! Nagyközönségnek öltözve a tavalyi szigetes Placcc! válogatáslemezen találkozhattunk elõször Anselmo Crew nevével, Leonsio címû, a brazil tisztálkodási operák egyik klasszikusát megidézõ daluk kapcsán. Ez akár ijesztõnek is tûnhet - de nem kell megrettenni, a multiinstrumentalista Árkosi Szabolcs és zenekara korántsem valami punnyadt, áporodott szagú liftzenében utazik. "Hiphop mediterran" névre keresztelt stílusuk meghatározása szerint a Földközi-tenger vidékének világát hivatottak reprezentálni, a nagyvárosi ritmusok beinjekciózásával - s valóban, az eredmény igen jól tükrözi a szimpatikusan hangzó elképzelést. A (domináns) latin zenei megoldások mellett balkáni, török, afrikai hatások keverednek hiphoppal, reggae-vel, drum and bass-szel, üdítõ mixtúrát eredményezve. A zenei sokszínûségen túl a nyelvek is erõsen keverednek az albumon, hiszen a magyar mellett spanyol, angol, török, bolgár, sõt roma nyelvû betétek csempésznek tarka színeket a mi kis szürke nyarunkba, Allahnak hála! Hogy a koncepció esetleg ismerõsnek hangzik, mondjuk a Mano Negra és követõi tájékáról? Nos, igen, ám a követõk sora szinte a végtelenségig bõvíthetõ, no meg az egykor volt francia szabadcsapat nélkül ma jó néhány kedvencünk (Sergent Garcia, Los de Abajo, Ska-P, Louise Attack és a többi és a többi) sem így húzná a nótát! S persze az sem hátrány, hogy jelen esetben az eredmény is méltó az ihletõk munkásságához - mint ahogy a Tanu Tuva remixe sem lóg ki a jól sikerült dalok sorából. Bemutatkozó lemeznek egészen kiváló: citromkarikával vagy a nélkül.

Nagy Gyõzõ

(www.invisiblepress.hu)

CrossRoads Records, 2004

HHHH

könyv

Halldór Laxness Kereszténység a Gleccser aljában címû regénye jegyzõkönyv: az izlandi püspök megbízottjának vizsgálati naplója, melyet a Snzfell-gleccserhez vezetõ kiküldetésérõl ír a névvel soha meg nem nevezett fiatal teológushallgató. Feladatának - tudná meg, hogyan is áll a kereszténység ügye a gleccser alatt - mindvégig próbál megfelelni, s minden egyes beszélgetését, tapasztalatát pontosan lejegyzi, de az objektív adatrögzítés mellett fokozatosan egyre nagyobb teret kap a szubjektív élményleírás, a belsõ monológok egymást kioltó-erõsítõ sorozata. Így a kronológia szerint elõrehaladva lassanként kétféle történet fonódik össze, és a narráció pillanatnyi megváltozásai arra utalnak, hogy a fõszereplõ-elbeszélõ is gyakran szerepet téveszt: nem tudja kivonni magát személyiségének reakciói alól, s néha nagyon is látványosan módosul hozzáállása a feljegyzések készítéséhez, mindenekelõtt pedig saját, a vizsgálatban betöltött szerepéhez. A végére már kételkedni kezd munkája hasznosságában és értelmében is, a történet alakulása szerint ugyanis alig ért valamit abból, ami a Gleccser alatt történik, s bár kezdetben még próbál a keresztényi szellemnek megfelelõ tanácsokat adni az embereknek (akár provokatív kérdések formájában), értetlensége lassan átcsap valamiféle csodálatba, éppen olyanba, mint amilyet a Gleccsert szemlélve érzett meg. Jegyzõkönyve mindazonáltal valószínûleg csonka: az utolsó fejezetben sem derül ki, sikerül-e megszabadulnia igencsak kényes helyzetébõl, melybe látszólag akaratlanul sodródott, s elhagyja-e végül a megfejt(het)etlen környéket.

A regény mimetikusan leképezi olvasásának folyamatát, analóg helyzetben van az olvasó és a jegyzõkönyv írója, mindketten ugyanabban az ütemben ismerik meg a fennálló tényeket (bár ezek természetszerûleg más-más jellegûek a két esetben), s az olvasó csak naivan gondolhatja azt, hogy "vizsgálódása" befejezõdött a könyv bezárásakor.

- kabail -

Balassi, 2004, fordította Schütz J. István, 168 oldal, 2000 Ft

HHHHH

lemez

Rahmanyinov: II. szimfónia I. szimfóniájával 1897-ben nagyot bukott; a mû hangzásvilágát túlontúl vadnak, "agresszívnak" tartották. Szergej Rahmanyinovnak (1873-1943) addigi sikerei után ez volt az elsõ nagy kudarca - hogy aztán néhány év múltán annál diadalmasabban térjen vissza a II. (cisz-moll) zongoraversennyel, amit szokás nevezni a késõ romantika egyik remekmûvének, Rahmanyinov pályája csúcsának: akárhogyan is, az után az opus után vált visszavonhatatlanul kora nagyjává, s nemcsak zeneszerzõként, hanem mint zongoramûvész és mint karmester is.

A II. szimfóniát ereje teljében, 1907-ben Drezdában írta; a darab nagy sikerû peremierje a következõ év januárjában volt Szentpéterváron. Noha a zongoraversenyekre jellemzõ szenvedélyt hiába is keresnénk e szimfóniában, letisztult érzelmei, világos vonalvezetésû építkezése miatt a rahmanyinovi életmû javához sorolják. Biztosan így van: engem mindenesetre nemigen tud megérinteni, ami persze irreleváns a mû értékét tekintve. Az viszont tény, hogy jelen felvétel, amelyen a szimfóniát a Budapesti Fesztiválzenekar adja elõ Fischer Iván vezényletével, olyan értelmezéssel rukkol elõ, amely a maga szuggesztivitásával végig leköti a figyelmet. E lendület nemcsak a "gyors" részekre, mondjuk a kellõképpen felvezetett fináléra értendõ, hanem a szélesen hömpölygõ, az ortodox liturgikus zenére emlékeztetõ lassú indításra is. Karakteres produkció; aki preferálja a késõ romantikus mûveket, az nyugodtan kiegészítheti a gyûjteményét e lemezzel.

B. I.

Channel Classics, 2004

HHHHH

könyv

A stílus diszkrét bája (Tõzsér Árpád: Tanulmányok költõportrékhoz) A nemrég Kossuth-díjassá lett felvidéki költõ e kötete látszatra travesztiák és stílusparódiák gyûjteménye. De a valóságban e versek jóval többek holmi imitációknál s paródiáknál.

Valójában Tõzsér e "verstanulmányokban" - Kukorellytõl Juvenalisig és Baka Istvántól Dantéig - a saját költõi viszonyulását írja meg a felidézett költõ stílusához és költészetéhez. Tulajdonképpen e költemények - hiába a "tanulmány" meghatározás a címben - szubjektíven ironikus, "vallomásos" versek egy-egy felidézett alkotóhoz való irodalmi viszonyról. A hol ironikus, hol líraian szuggesztív verstanulmányok igazából többet árulnak el Tõzsér Árpád lírájáról, mint a - különben találóan - megidézett költõtársakról. Azaz: a Baka István-, Dante-, Rakovszky Zsuzsa- stb. versek is valójában Tõzsér-versek, s ily módon leginkább szerzõjüket jellemzik.

Az is elsõsorban Tõzsér költészetét jellemzi, hogy a kötet egyes verseiben történeti-tudománytörténeti személyiségek (pl. Julius Caesar és Kepler) is új, egyéni megvilágításban bukkannak fel. Különösen a Caesar-szerepvers Caesar-alakja meghökkentõen újszerû... Frappánsan ironikus-önironikus a saját nemzedékét ábrázoló vers is (Jalousionisták). S jól kiegészíti e mûvet - sajátos öniróniájával - a kötetben mellé helyezett Kettõs ballada T. Á. nyakkendõjérõl, a 67-es kórteremrõl és a posztmodern versrõl címû költemény, a posztmodern kori költõlét teremtette "egzisztencián" ironikusan elmélkedve.

Úgy érzem, fent említett két vers tudatosan került a kötet középpontjába, s "stílustanulmányai" is e középpont köré csoportosulnak. Bár több vers megértéséhez - még a mûveltebb olvasó számára is - gyakran bizonyos elõtanulmányok szükségeltetnek, mégis érdemes megküzdeni a sajátos, sokszor szórakoztatóan ironikus versszövegek rejtvényeivel, s e kötet esetében feltétlenül meg is éri a fáradságot.

- marczi -

Széphalom Könyvmûhely, Budapest, 80 oldal, 1400 Ft

HHHHH

lemez

Verdi Messa da Requiem címû gyászmiséjét két nagy olasz, Gioachino Rossini (1868) és a regényíró, Alessandro Manzoni (1873) halála ihlette. Verdi úgy érezte, kettõjük elmúlásával a nagy itáliai dicsõség is sírba szállt, gyászmiséje ezért több, mint a két nagy ember halála fölött érzett szomorúság kifejezése, az 1874-ben Milánóban, a szerzõ dirigálásával bemutatott Requiem egy egész kultúra elsiratása és megdicsõítése voltaképpen.

Tisztán zenei szempontból ez a kultúra a nagy olasz opera világa, a mûfajé, melyben oly szerencsésen ötvözõdött e nép dalos kedve, mediterrán melankóliája, a nagy érzelmek iránti csodálata. Teátrális muzsika, s Verdi, aki Bellini és Donizetti (no meg Rossini) után új utat szabott a dalszínháznak, most egy huszárvágással operásítja az egyik legpatinásabb egyházzenei mûfajt. Természetesen a nagy olasz hagyományra épít, zenéjében ott zeng Pergolesi 1826-os Stabat Matere és Rossini azonos címû darabja 1841-bõl. De Verdi mindkettejüket meghaladja, sikerült egyesítenie a szent komolyságot a világi szenvedélyességgel.

Reiner Frigyes a Bécsi Filharmonikusok élén 1957-ben rögzítette a felvételt, mely most újra és olcsón kapható. A nagy magyar a bámulatos szólistagárda (Leontyne Price, Rosalind Elias, Jussi Björling, Giorgio Tozzi) és a Bécsi Zenebarátok kórusa támogatásával megteremti a roppant kényes egyensúlyt opera és mise között. A bevezetõ sötét pátosza azonnal elragad, a Dies irae látomása letaglóz, hogy aztán a Libera me, domine valóban felszabadulást, katarzist hozzon.

- csonta -

Decca/Eloquence, 2004

HHHHH

könyv

Hegedûs Ákos - Hetesi Péter Pál: Csak a zene van Harminc évig a rockcsillagok megjelenése olyan szenzációnak számított Magyarországon, ami már-már népünnepélyi méreteket öltött. A beatgeneráció tagjai a mai napig könnyes szemmel emlegetik az elsõ fecskét, a Nashville Teenst a brit másodosztályból, amely 1969-ben kergette õrületbe a Kisstadion népét.

A kilencvenes évek elején fordult a kocka, nyáron szinte minden hétre jutott egy nagyágyú, aztán jött a Sziget a maga napi világsztár-adagjával, és hamarosan követhetetlenné vált az egész, csak a bõdületes bukásokra emlékszünk - Liza Minnelli sem véletlenül futamodott meg.

Hegedûs Ákos viszont éppen ellenkezõleg, csak a szépre emlékezik: hivatásosként, néha rajongóként is végigfényképezte az elmúlt tíz év világsztáros koncertjeit. Afféle leltár ez a pazar kiállítású, majd háromszáz oldalas album, ha akarjuk, emlékezhetünk, de akár meglepetésben is lehet részünk: jé, hát õ is járt nálunk? Ami a legnagyobb erénye a kötetnek, az a "teljes merítés". Chick Coreától Robbie Williamsig, Scatman Johntól a Stonesig, a Def Leppardig majdnem mindenki szerepel benne, õsatya (B. B. King) és kihalt õslény (Emerson, Lake and Palmer), bálvány (David Bowie), ipari hulladék (Green Day), amit akartok. És közben valóban csak a zene van, pontosabban a zene látványa, mert úgy tûnik, létezik ilyesmi.

A több mint hatvan produkciót bemutató albumhoz Hetesi Péter Pál "egotrip"-jei azt az életérzést közvetítik, amely húsz-huszonöt évvel ezelõtt nemcsak divatnak, hanem túlélési gyakorlatnak, sõt valamiféle hitnek számított, mivel akkoriban még úgy tûnt, komoly szándékai is lehetnek egy rockcsillagnak. Hetesi persze nem valamiféle hõskölteményeket kanyarintott képekhez, sokkal inkább cinikus és kiábrándult, de valahogy mégis rajongó és melegszívû szövegeket.

- legát -

Kultmédia, 2004, ármegjelölés nélkül

HHHH

Neked ajánljuk