Csoda egy hely az a tatai kollégiumi kápolna. Már az épület udvara sem "semmi" - de ide csak dohányozni jutottak ki a renitensek. 18. század végi lehet, úgy saccolom - a kápolna persze az enyészeté, falain a festés már csak nyomokban látható, mégis brutálisnak tûnik a mindenféle szög és kábel, ami frissiben került bele és rá.
De ez az egyetlen brutális ezen az estén. (Ja, meg talán a tömeg: mindenki látni akarta az elõadást, abszolút pesti premierközönség zarándokolt ide.) Kárpáti Péter darabja, A negyedik kapu viszont kifejezetten szelíd, és ezt azért kell elõrebocsátanom, mert Novák Eszter rendezései többnyire sok mindennek nevezhetõk, csak szelídnek nem. És hiába, hogy tekintélyes közös múltja van már írónak és rendezõnek, mégis izgalmasnak látszik a feladvány: hol itt a metszéspont...
Kárpáti darabjának elõzõ bemutatóján igen rangos színészgárda feszült neki a mûnek, oda is adta magát neki - csak mi, a Radnóti Színház közönsége joggal érezhettük úgy, hogy kimaradtunk a színpadi történésekbõl. A klezmerdarabból, mármint.
Merthogy Kárpáti darabjának ez az alcíme, fölteszem, mûfaji meghatározás. Van klezmerzene - szerzõje Kiss Ferenc -, és van hozzá tánc,
virtigli zsidó táncházból
való, csak éppen Foltin Jolán koreografálta. De mindegyiknél fontosabb - gondolom én - a mese; végsõ soron ugyanis egy ember életének meséje A negyedik kapu.
És egy csapat színész meséli el. (Ha jól emlékszem, a radnótis elõadás pontosan ebbe a dugába dõlt: egymásnak mesélték a színészek a történetet, mi csak hallgatóztunk, majdnem illetéktelenül és illetlenül.) A tatai színpadon zajló játékba - igen, játéktér ez inkább, melynek körvonalai hátul a falakba ütköznek, elöl azonban lazán és jótékonyan belevesznek a nézõtérbe - sikerül belekombinálni és belekomponálni bennünket, a nézõ hallgatóságot. Ez tehát Novák Eszter rendezõ elsõ számú gyõzelme.
De van második is. A darab voltaképpen egy zsidó gyerek, Írele történetét meséli el - már az indulásnál elég nehéz sora van neki, hisz alig jön össze az összes szükséges feltétel ahhoz, hogy körülmetéljék, azaz "normális" zsidó gyerek legyen; de mivel végül csak sikerül, mindjárt egy viszonylag népes közösségbe kerül. Írelére nagy jövõ vár - tudós zsidó lenne belõle, ha megtalálná az õ tanítóját, mesterét. Elindul hát, hogy megkeresse - és az a pikareszk történet, ami a keresés maga, az a darab. Novák Eszternek meg ennyi bõven elég ahhoz, hogy ezt a keresést az összes színpompás epizóddal együtt az életté tágítsa; ráadásul fölfedezi és fölfedi a mesében rejlõ teatralitást, azaz a beszéd megelevenedik. Ez a második gyõzelem.
A színészcsapat tehát eljátssza Írele életének különféle fordulatait - minden epizód két másikon, az elõzõn és a következõn támaszkodik -, de a részletekben fölbukkanó rendezõi és színészi találékonyságot már csak azért sem fogom most leleplezni, azaz leírni, hogy mutassam határtalan optimizmusomat: ezt az elõadást sokan fogják még látni. Legyen hát elég annyi, hogy néhány kitûnõ szereplés - Tóth Ildikó, Honti György, Magyar Attila, Derzsi János, Avass Attila, Fazekas István - és néhány halványabb színészi jelenlét együtt végeredményben igen dinamikus elõadást hoz létre. Van benne rengeteg nevetés és megrendítõ csöndek.
Írele az élet iskoláját járja, s miközben sok mindent megtud a világról, az evésrõl, a viccrõl, a szerelemrõl, a kísértésrõl és egyéb nélkülözhetetlennek sejtett dolgokról - és mindebbe belemerül, de kibukkan és vágtat tovább, mert a nagy és megfellebbezhetetlen Tanítót, azaz
a végsõ igazságot keresi
-, mi is sok mindent tudunk meg egy viszonylag zárt, de annál lüktetõbb belsõ életet élõ haszid közösségrõl. Történeteket, anekdotákat, poénokat "röptetnek" a színészek, és közben átrendezik a teret, maguk is átrendezõdnek, énekelnek és táncolnak.
Az elõadás komótos - olykor kifejezetten fárasztó és lassú. Ez olyankor tûnik föl, amikor folklorisztikussá válik, amikor a tánc már nem a színház része, hanem látványbetét. Nem vitatom, hogy ez a látvány sokak szemét gyönyörködteti (amúgy az enyémet is), másoknak az újdonság erejével hat, megint másoknak gondolkodásnyi szünetet biztosít a hömpölygõ cselekményben, mégis azt hiszem, hogy nem földúsítja, hanem fölhígítja Írele történetét.
És azt is, amit errõl Novák Eszter rendezõ gondolni látszik. Ez amúgy maga a harmadik gyõzelem - ha ugyan van értelme számolni az ilyesmit -, mert Novák rendezésében az általam amúgy igen szeretett dráma új aspektusát véltem fölfedezni. Az élethosszig tartó keresés - mármint Íreléé - nem egészen eredménytelen, de egészen felemás végbe fut. A darab végén ugyanis Jíde Hers, a "falu bolondja" sakter látja meg az igazságot: a nagy keresésben Írele maga lett a nagy Tanító. Novák elõadásában ez a végsõ fordulat nem feloldó-megnyugtató-katartikus, hanem sokkal inkább rezignált. Ami engem illet - ráadásul tudom, hogy ebben nem voltam egyedül -, kész Peer Gynt-feelinget véltem észlelni a végén. Írele a maga módján nyomult a hagyma belseje felé: élt, élt, élt - és elérte élete célját. Rögvest mellette nyilván a halált is, az is ott van a hagymában. Közben viszont valamennyien nagyon jól szórakoztunk.
Csáki Judit
Tata, 2004. június 16.
