Focianyu - Esterházy Péter: Semmi művészet (könyv)

  • Vári György
  • 2008.06.26 00:00

Könyv

"Alkata: maszk, és ez ő, valóságosan. Feltételezi továbbá egy örök értékvilág mindentől független fennállását" - írja Balassa Péter Esterházy Nagy Anyakönyvéről, A szív segédigéiről írott bírálatában, majd gyorsan hozzáteszi, hogy "a művészi igazság... a művelet igazságán belül van... Ebből következik, hogy mindent az adott közeg - ez pedig egyedül a nyelv - megtartott és módosított törvényein és lehetőségein belül kell és szabad megoldani. Ennyiben és csak ennyiben nevezhető a szerző irodalmi írónak."

Amennyiben léteznek ezek az örök értékek, Isten, haza, család, akkor az életműben a folyamatosan alakuló "grammatikai térben" új és új módon mutatkoztak meg, váltak felismerhetőkké; a nyelv hatalma biztosította új és új érvényességüket. A Harmoniában az édesapám jelölő végtelen kitágítása egyszerre tette a család és (a reprezentatív, történelmi családnév használata révén) egyúttal a haza részévé a legkülönbözőbb élettörténeteket, a legtávolabbi lehetőségeket, ebben a strukturált, de hierarchizálatlan, minden kizárástól ment, valóban katolikus (egyetemes) felsorolásban, mellérendelésben találva meg egy lehetséges, átélhető, vonzó nemzettudatot, az adott körülmények közt egyedül lehetséges, de mégis lehetséges égi harmóniát. Olyanféleképpen van ez, mint a Nagy Anyakönyvben megidézett Borges-novellában (Az Alef). Az Alef egyszerre mutat meg, tesz láthatóvá mindent, ami volt, van, múlt, jelen, jövendő, az egész világot.

A Javított kiadás viszont visszatért a jól "összekoszolt", átmozgatott családnév kizáró védelméhez (édesapám méltatlannak bizonyult, noha a név kötelez), és ez az írói kudarc blokkolta a morális megtisztulást is, a katarzist, ha tetszik; nem tárult fel a szövegben valamifajta művészi igazság, megrázó dokumentum maradt csupán. (Erre mutatott rá utolsó nagyobb lélegzetű írásában az előbb idézett, az aktuális regényben is többször előforduló Balassa Péter.) Úgy tűnt, a fikcionálás termékeny és megvilágító játéka, ami a nyelvet és a világot rendre újradefiniálta, újrateremtette, felmutatva a teremtés megannyi lehetőségét, azt, hogy minden lehetséges, elgondolható, megfogalmazható világ minden lehetséges világok legjobbika, egyszóval a grammatikai teodícea korszaka véget ér, zárul Peti mókatára. A következő könyv, a kis focis tárcatár rutinosan ismételgette több verzióban Esterházy jól ismert mániáit. A szép igaz és az igaz szép. A foci és a művészet analógiája eltéveszthetetlen, a foci az esztétikai szabadság terepe, a világ törvényei idegenek tőle, Pék úrról például, az egyik főszurkolóról valahogy nem lehetett elhinni, hogy meghal, mint a könyvből megtudjuk. Persze azt sem lehetett elhinni igazán, hogy a futballpályákon is Kádár-rendszer van. A III/III-as ügynöknek beszervezett édesapa megbízatását, mely focimeccs látogatására szól, így kommentálja a Fiú a Javított kiadás lapjain: "Nincs megállás, mindenhová elér a trutymó. Szóval azoknak a szép, mitikus apa-fiú szcénáknak itt a forrása. A mennyország lehet ilyen, apa, finom ennivaló, szépség, gondoltam. Ezt akkor tehát az ávónak köszönhetem."

Az esztétikai szabadság, persze, az erkölcsi autonómia gyakorlóterepe csak: "A játék mindig a szabadság lehetősége, de ha ez az egyetlen lehetőség, akkor többnyire a játék is elromlik, ezért nemzeti katasztrófa az 54-es világbajnokság elvesztése" - olvassuk másutt. Kis szabadság, kis foci. Szépség és igazság kéz a kézben járnak, mert ők tulajdonképpen anyám és édesapám. Az apa - mindennek ellenére - a tartás jelképe (ezért volt különösen nehéz feladat megírni a Javított kiadást), az anya az eleganciáé, stilémái az Esterházy-próza stilémái: "A szó: halasztás, ez is tőle van, persze mi nem, az anyanyelvemen írok" - írja immár az új könyvben a szerző. Az irodalom az anya beszéde, a halasztás halasztása.

Világos, hogy mikor mozdul, ők ölelik egymást, ha regényt ír, ők fogják ceruzáját. Szépség és igazság, apa, anya. Szép volt az igaz.

Az új könyv engem, szemben eddigi kritikusaival, elsősorban Dunajcsik Mátyással (Magyar Narancs, 2008. április 24.) és Szilasi Lászlóval (ÉS), megerősített sejtésemben, hogy a maszkabál, legalább átmeneti időre, véget ért. Az Anya maradt az, aki, és a foci is az, ami. Rendben, anya most ért a focihoz, most nem halt meg. Megjegyezném, A szív segédigéiben sem igazán halt meg, illetve csak igazából halt meg, a könyvben él, gyászol és beszél, felejthetetlenül, nem tudom, ezt a gesztust, az anya életben marasztását lehet-e az életmű eddigi fikcionáló játékainak leépítéseként olvasni, mint a fent említett kritikusok teszik. (Talán erre az általuk felfedezni vélt újabb "csavarra", erre a leépítésre utal ironikusan a cím: Semmi művészet). Rendben, a húgom most tényleg az öcsém stb. De mit ír át, mit mozgat meg ez a sok fel- vagy félcserélés? Mi az, amit ezek a játékok újként felmutatnak a világból? Mi az, amit feltár a nyelv, az irodalom, a lehetőségek hatalma anyáról, apáról, életről, halálról vagy akár csak fociról és irodalomról? Mindazon túl, persze, amit már régen ismerünk. A kritikák nem igazán említik a szöveg terjedelmes homoerotikus szálát sem, pedig ilyen sem volt még, ez is átrendezhetne egyet-mást, de valahogy mégsem rendez át semmit. Az Úristenről kiderül az életmű emlékezetes pontjain, hogy "a Tátrai Vilire hasonlít, hegedű nélkül", továbbá, hogy nem tud szaxofonozni. A mindenhatósággal folytatott játék, a behelyettesíthetőség mint megmutatkozás, az Ige testté válása és minden negatív teológia tagadása, ezekre épült Esterházy teológiája. Isten elérhető a nyelv által, megmutatkozik a mondatokban. Most megint azt olvassuk: "mintha Istenről az derülne ki, hogy rajong a harmadosztályú közönségességekért, X regényeiért, megvész a gombolyaggal játszó cicákért, a csupasz hasú, nagy mellű, táncoló cigánylányokért (jelzem..., hagyjuk), és nem utolsósorban a paradicsomos vérben fürdő naplementékért...".

Foci, szabadság, nemzet vonatkozásában hasonló a helyzet: A nemzet, naná, a szabadság pillanataiban "egy zseniális futballcsapat", hát persze, mi más. Ez egyrészt lapos, másrészt roppant erőltetett és fárasztó. A foci vonatkozásában amúgy is menetrend szerinti időközökben ránk esik az Esterházy-közhelyszótár. "Puskás tényleg kizárólag a labdát vette komolyan, csak a játékot tisztelte, az életet nem, mert - igen - a játék volt az élete. A pályán tudta, mi a méltóság, mi a végtelen, mi a halál." Van a rendszer, a reménytelen világ, meg van vele szemben az esztétikai megváltás, igen, mert a játék, az gyönyörű, az élet meg ilyen csúnya, bumfordi, sikktelen és diktatúrás. És - persze - a játék, a fikció, az irodalom az "igazi". Pelé "össze volt törve, hogy mindenki avval cukkolja, hogy milyen hosszú az igazi neve. De én erre azt mondtam neki, kis szívem, mert ez a te igazi neved, Pelé, mert te az vagy, ami a pályán vagy, és a pályán te Pelé vagy." És így tovább, a nyelvi vagy gondolati lelemény szikrája nélkül. Persze vannak olyan részek, amelyek ironizálják ezeket a futamokat, ezt azonban túlzás volna bármilyen értelemben is az életmű revíziójának nevezni, semmi nem mutatkozik ugyanis, hogy e leharcolt, kedves modorosságok helyére lépjen. A Görög Miki, sejthetjük, a pályán okos és érzékeny, a pályán kívül, a nem igazi életben, az unalmas, szomorú valóságban buta, mint a föld, de mégsem volt elég a tehetsége. Az anya az "örök értékek" nevében morális parancsot kreál a jól megtanult leckéből: "futballozni, kisfiam, Isten dicsőségére, a haza üdvére és a saját kedvedre kelletik, ebben a sorrendben, ez a minőség feltétele, hirtelen nem is tudnék mondani valamit, amire ez ne volna igaz, akkor is, ha nincs Isten és fütyülünk a hazára". Bizony, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, csak úgy érdemes. A pedofil, meleg fociemlék, persze, a pályán hal meg, a Görög Miki utolsó kérdése az lesz, hogy megadta-e, már tudniillik a tizenegyest; csupa-csupa Minarik Ede, a pálya szélén, az esztétikai megváltás előtt, a törvény kapujában. Nem az a baj, hogy mindezt már unjuk, hanem az a baj, hogy a nyelv nem teremt, nem mutat meg semmit, forog üresben. Megbízhatóan jó, kedves, szellemes, okos mondatokat gyárt sorozatban a gépezet, mondatokat, amelyek ráadásul könyvvé sem igen állnak össze.

Persze ettől még tele van szellemes gegekkel a szöveg, az ifjú elbeszélő leírása a Halál Velencébent idézi, Tadzio figurája vetül az egykori narrátoréra. Pár szép történet (az anya és Puskás első találkozása, Ernőke és édesanyja története), pár ragyogóan megírt rész is kétségtelenül van, a nagymama és az anya ellenállhatatlan szócsatái, a zárójelenet a régi csapattárssal, Görög Mikivel igazán erősek. Esterházy nem tud igazán rossz könyvet írni. Ez sem lett rossz, csak minden szép részével és minden szerethetőségével együtt többé-kevésbé érdektelen. Megszűnt a maszkabál, a kiszámíthatatlan játékok, behelyettesítések, kontextusváltások forgataga, a világ új meg új átépítése.

Mindamellett reményt keltő, hogy a Bevezetés... és a Harmonia Caelestis között is eltelt másfél évtized.

Magvető, 2008, 224 oldal, 2990 Ft

(Mivel a könyv megjelenését kiemelten fontosnak tartjuk, ezért másodszor is közlünk róla kritikát - a szerk.)

Neked ajánljuk