Mert ha tudván tudjuk is, hogy Gershwin és munkatársai nyomatékosan népi operát alkottak meg a charlestoni Catfish Row afroamerikai világát megidézve, azért népi és népieskedő között jól érezhetően húzódik egy határvonal. Márpedig hiába játszik most - Gershwin óhajának megfelelően - afroamerikai vándortársulat Szegeden, ha a Google számára is nagyjából ismeretlen Susan Williams-Finch rendezése az előadás túlnyomó részében olyan hiteltelenül tódítja az autentikusságot, mintha Al Jolson és Rémusz bácsi arcsuvickoló örökösei ágálnának előttünk. A díszlettervezővel nem bíró, Szegeden rögtönzött-kikölcsönzött díszletekkel bemutatott produkció ráadásul olykor az esetlenségig amatőr színészvezetést, s pláne amatőr tömegmozgatást tár a közönség elé, hol megmosolyogtatva, hol inkább félrenézésre késztetve a jóindulatú jegytulajdonosokat. Hasonló reakciókat vált ki egyébiránt a kivetítőn megjelenő magyar szöveg, amely valaminő művi tájszólással (pl. ippen) próbálja érzékeltetni a dél-karolinai színes halászok dialektusát, bár ennek felelőssége nyilvánvalóan nem az amerikai társulatot terheli.
Gershwin zenéje persze sokat helyreütött, sőt feledtetett a színrevitel bakijaiból, hála Stefan Kozinski rezzenetlen nyugalmúnak nem nevezhető, ám szenvedélyesen elkötelezett vezénylésének, valamint egy-két énekesi teljesítménynek. Mindenekelőtt a Porgy szólamát éneklő Richard Hobson vokális alakításának, aki nem csupán erőteljes és kiegyenlített baritont hallatott, de - ha szabad ilyet mondani - a rassz emberi-művészi hitelét és a szerelmes vágyódás testmelegét is szertesugározta. Porgy társát, az előző párja által zaklatott és a "varázspor" ("happy dust") bódulatába végül visszazuhanó Bess alakját Angela Owens elsősorban érzéki szépségével próbálta körvonalazni, s a rosszéletű Crown alakítója, a jelmezeket is a nevére vállaló Stephen Finch is leginkább imponáló fizikumával állt helyt a színpadon. Ha tetszik, az ősbemutató hagyományának megfelelően, amikor is Sporting Life szerepére egy sztepptáncost választottak Gershwinék, a szesz- és kábítószerárus figurája a táncosnak elsőrangú Reggie Whiteheadnek jutott. Érezhetően Sammy Davis Jr. által ihletett szerepformálása egy pillanatra sem mímelte az operai súlyt, s még nagy slágerét ("It Ain't Necessarily So") is elsősorban izgalmasan túlmozgásos jelenlétével adta el. A szemlátomást több szerepveteránt is felvonultató társulat komoly igyekezettel fáradozott a Mindenhatóhoz címzett énekszámok s általában a gospelhangulat életre keltéséért, hol több, hol kevesebb sikerrel. Igaz, még ez a kevesebb is elegendőnek bizonyult így "nyáridőn".
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, augusztus 9.
