Szinte kizárólag a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának brit mániákusait hallgatom. A Cure korai dolgai - a Three Imaginary Boys, a Seventeen Seconds és a Faith címû albumok - is (rossz)kedvemre valók, és még az sem zavar, hogy Robert Smith a nyolcvanas évek végére feketére mázolt hupikék törpikeként vált meglehetõsen kínos nemzetközi sztárrá. Nem gondoltam volna, hogy valaha az életben hajlandó leszek meghallgatni egy "új" Cure-albumot, ám miután valaki a fülembe súgta, hogy az idén megjelent, nemes egyszerûséggel csak The Cure címet viselõ lemez olyan nyomasztó, hogy néhány orvosi egyetemen a depresszió oktatásakor ezt használják háttérzeneként, mi tagadás, felkeltette az érdeklõdésemet.
Biztató, hogy a kislemezslágernek szánt dala a The End Of The World címet viseli, de persze cseppet sem láger, akár a többi tizenegy szám. A leginkább gitáros elborulásokkal jellemezhetõ dalok olyanok, mint amikor Godzilla megindul a Times Square felé, még véletlenül sem az a visszataszító "ropi", amit az elmúlt tizenöt évben megszokhattunk a Cure-tól. Örülhetnénk is neki, csak éppen van egy kis bökkenõ: ezek a számok egész egyszerûen rosszak. Átgondolatlan, unalmas, végtelenül öncélúnak tûnõ ömlengések. Ha egy kezdõ - magát komolyan "alternatív"-nak nevezõ - zenekar szárnypróbálgatása volna, még azt mondanám, van remény, de így?
Ha véletlenül valakinek megvan a The Best of Nazareth, szívesen cserélek!
- legát -
Universal, 2004
HH
könyv
Merényi Krisztián: Táncoló szobor Kissé eklektikusan sokszínûre sikeredett a fiatal költõ harmadik verseskötete. Igaz, ezt az eklektikus stílusegyveleget összetartja valami naivan groteszk látásmód és ösztönös irónia. S a kötet versei ezt a naivan groteszk megközlítést emelik egyfajta világszemlélettéÉ
Ez önmagában nem is lenne probléma, de Merényi mintha minden verset e naiv játékosság irányába próbálna kifuttatni, és ez több esetben erõltetettnek tûnik. S emellett a "naivitás" gyakran formai esetlegességekben is megnyilvánul (melyek egy része persze lehet tudatos). Fentiek ellenére a verseskönyvnek tényleg van egy sajátos - szinte ciklusokon átívelõ - egyéni hangulata. S ha a szerzõ vagy a köszönõsorokban összeállítóként feltüntetettek kicsit szigorúbban válogatják meg a verseket, a maga nemében hibátlan könyv is születhetett volnaÉ
A kötet így is tartalmaz - jó helyre válogatva - néhány "ütõs" verset (pl. a Karinthy emlékének ajánlott Találkozás egy hullával vagy az Apai buzdítás a mundér viseléséhez címût), de például a Parnasszus folyóirat nyári táborában született alkalmi versek közül nem ártott volna szigorúbban válogatni.
S persze az is igaz, hogy fõleg az elsõ két ciklus tartalmaz komorabb hangvételû darabokat is (az érték fenn maradt és Késõ ciklus). E ciklusok verseiben már fel-feltûnnek a kesernyésebb, szatirikus irónia és az abszurd elemei is (pl. A nedves kór és Hold-rabság versek). E komorabb hangú költemények mélyítik a kötet gondolatiságát, bár - néhol - a didaxis kísértésének nem képesek ellenállni. Összességében e "súlyosabb szövegek" sikerrel ellensúlyozzák az alkalmi versek és rögtönzések olykor túlzott könnyedségét.
- marczi -
Parnasszus Könyvek, Új vizeken sorozat, 2004, 84 oldal, 980 Ft
HHH és fél
dvd
KAFKA Az elfelejtett filmeket már csak elfelejtettségük okán is jól lehet szeretni, ad némi rangot, a birtokon belül kerülés kiváltságát az ilyen felfedezés, nem is beszélve a bennfentesség csalfa látszatáról. Steven Soderbergh Kafkája sokáig rendelkezett a fent említett elõnyökkel, most azonban, hogy közkinccsé lett, az izgalom is jelentõsen alábbhagyott. Hogy szót ejtsünk magáról a dolgozatról is: bájos. E felettébb szakszerûtlen minõsítés alatt azt a hetet-havat értjük, amit a Szex, hazugság, videóval frissen befutott Soderbergh hirtelen rászakadt jó dolgában hordott össze, méghozzá anélkül, hogy sikerült volna a filmkritikusok és az irodalmárok szinte magától értetõdõ rosszallását kivívnia. Pedig ez a Kafka nem más, mint mutatós bóvli, mindannak a limlomnak az összecsirizelése, ami egy józan életû mûkedvelõ fejében némi könnyített könyvtárazás és kiadós ebéd után felgyülemlik. Soderbergh fejébõl mindenekelõtt fekete-fehér Prága-anzikszok pattantak elõ, és egy Jeremy Ironsra hasonlító hétpróbás gazember, amint nagyon is kafkás testtartással mindenféle hivatalok, irattárak, kocsmák és temetõk sûrûjében grasszál, és kafkásan izgatott arckifejezéssel lépdel végig a Kastélyba vezetõ történeten. Egy ócska kalandregény kafkásítása folyik itt a szemünk láttára, tele idézetekkel és hivatkozásokkal, csakhogy tudjuk, micsoda egy posztmodern vigadalomba is kerültünk. Bár sokra nem megyünk vele, a játék kimondottan szórakoztató, hisz mégiscsak van abban valami, ha egy filléres rémregényben a denevérembert Kafkának, a Jokert pedig dr. Murnaunak hívják.
- köves -
Forgalmazza az FF Film
HHH
könyv
GAZDAG J"ZSEF KILÁTÁS AZ ESÜSTFENY'KRE címû elsõ kötete a Pozsonyban élõ, 1977-ben született író kilenc elbeszélését fogja össze. Tárgyai: melankolikus, gátlásos, szlovák környezetben sodródó figurák, akiket a fásultság, a közöny, az érzéketlenség vagy a hétköznapok egyenletes sodrása nem hagy megszületni. Egy férfi fenn lakik a hegyen, de ezt nem árulja el a közeli kisváros lakóinak. Egy "zsiliprajzoló" naplót vezet, amelybe beiktatja egy kedves nõ megjegy-zéseit is. A fõhõs megérkezik egy állomásra, s aztán ennek az eseménynek megírási nehézségein töpreng. Egy férfi ül a széken, asztalán megsárgult újságok, s körülötte alig történik valami (szobája sarkában néha meg-megfeni lábait egy pók). Mi történik, amikor semmi sem történik?
Mindebbõl lehetne feszes irodalom. És Gazdag József prózája csakugyan csiszolt, ízléses, higgadt. Ígéretes az expozíció, a szöveg egy darabig udvariasan befelé tessékel, sejtelmesen, száraz suhogással. De aztán. Aztán megtorpanunk: a leírás, mormoljuk lelombozódva, tárgyilagos, de nem érzékletes, fakó, de nem drámaian fakó. Nincsen kihordva a szöveg. Tél-túl felcsillan egy-egy élénkítõ hasonlat, szembeötlik egy-egy érdekes megfigyelés, felködlik egy-egy gömbölyû hasonlat. De csupán amúgy pontszerûen, rögtön hamuvá rokkanva, magányosan. Sehol, egyik novellában sem érzékeljük a mû érdekét, azt a csigázó, a mû végére helyezett vonzó imaginárius pontot, amely a szöveget hatékonyan pergethetné. Ha másodszor olvassuk a mûveket, még inkább csökken a titkok száma. Egyenletes, de fesztelen a stílus - intelligens, de nem intelligens bomba. A figurák körvonalai elnagyoltak, unalmuk óhatatlanul minket is megkörnyékez, s azt kérdezzük: miért volt érdemes és érdekes mindezt elbeszélni? A történetek maguk is, mondjuk, eléggé szótlanok, de mindenképpen hiányzik belõlük az a közvetett háttértartalom, ami a nagy elbeszélések aranyalapja.
- báthori -
Kalligram Kiadó, 2004, 200 oldal, 1800 Ft
HHHH
film
Megfojtott szabadság Semmi cicó, a darab úgy kezd, hogy akkor most fasiszta diktatú-ra-e az Egyesült Államok vagy rendes demokrácia. A nézõ, ha addig túl bírta magát tenni a prekoncepcióin, könnyen azt hiheti, hogy önmegtartóztatása hiábavaló volt, és a Kóla, puska, sültkrumpli és a Super Size Me hazájában momentán csak egyféle dokumentarizmus elfogadott mint piacképes megközelítés. Minek fényében nyilvánvaló, a nagy Michael Moore nagy cannes-i díjjal dekorált dolgozatának (Fahrenheit 9/11) közelgõ honi premierje elõtt a konkurens forgalmazó elsüt egy hasontárgyú és -igényû darabot, amit - ha amannak híre nem lenne ekkora - különben túlzott ambíciókkal aligha lehetne piacra dobni. De tényleg, akkor most fasiszta vagy masiniszta?
Ám ekkor jön egy váratlan fordulat, mely után különbözõ rendû és rangú személyek átélt beszámolói következnek, hogy a "hazafias törvény" elfogadása után hogyan bánt velük a törvényesség betartásáért illetékes szerv. Rendõrség, nemzetbiztonságiak, titkosszolgálat, ilyenek. Már-már azt hinnénk, hogy lesz a dologból mégis valami, de csak pár perc, s az egészet úgy elfelejti a mozi, mintha szóba se hozták volna. Ám még van egy felvillanás, ugyancsak pillanatok: a légiirányitó ionescói dialógusa az egyik szeptember 11-én eltérített gép mozgásáról, aztán vége - úgy, hogy alig telt fertályóra. Jönnek a gondosan - nem, majd nyilván nem tendenciózusan - kiválasztott hivatásos megszólalók, de még a rendezõt sem érdekli, hogy mit beszélnek (legalább a kicsit is épeszûnek tûnõ kevés közülük), úgy fullad - bizonyára innen a cím is - a felszólás stupid unalomba és szokvány magakelletésbe, mint annak a rendje.
A nézõ meg néz, gondolkodnivalója esetleg annyi marad, hogy vajon hányféle egyetem lehet abban a nagy országban, és azt mindet úgy kell-e elképzelni, ahogyan felénk különben szokás. Vagy annyi, hogy a publicista megy el esetleg történésznek. A pártaktivista filmrendezõnek.
- ts -
Forgalmazza a Budapest Film
H
lemez
Franz Schubert: Winterreise - Téli utazás Az 1825-27 között komponált, 24 részbõl álló dalciklus nyilván az emberiség egyik legnagyobb alkotása a szomorúság mûvészetének terén. Most ne bíbelõdjünk részletesebb taglalásával, elvégezték azt már nálunk sokkal hivatottabb zenetudósok. Ezúttal két elõadásban könnyezhetjük végig a mûvet. Utóbbitól még az olyan szigorú filozófusok sem rettentek vissza, mint Theodor W. Adorno, aki nagy Schubert-esszéje zárlatában a könnybe lábadt szemekrõl beszélt. És Hans Gal, a remek monográfia szerzõje ezt írta: "Tulajdonképpen csak az éli át ezt a mûvet teljes jelentõségében, aki magányosan, önmagának énekli és játssza, vagy pedig ha zseniális tolmácsolás nyújtja számára ennek a helyzetnek azonosuló illúzióját. Aki egész szívével átadja magát az élménynek, közel áll ahhoz, hogy könnyet ejtsen, ha pedig nem tudja könynyeit elfojtani, jó társaságba került."
A jó társaságot ezúttal Ian Bostridge (EMI Classics, 2004) és Dietrich Fischer-Dieskau (EMI Classics, Great Artist of the Century, 2004) biztosítja, illetve zongorán játszó nagyszerû partnereik, Gerald Moore és Leif Ove Andsnes. A két bejátszás közt negyven év, a német baritoné 1962-ban, az angol tenoré 2004-ben készült. Ez persze jelent valamit, ízlésbeli különbséget legkivált. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tudományosság megjelenését az interpretációban. Az úgynevezett historikus iskola elgondolása, mely elsõsorban az úgynevezett "régi zene" elõadásában követelte meg az eredetiséget, áttört a bécsi klasszika, sõt a romantika területére is, manapság már Chopint is korabeli zongorán kell játszani egyesek szerint.
Ian Bostridge is kéziratokkal foglalkozik, összevet, elemez. Nem gondolja, hogy naiv szemmel, elfogulatlan torokkal közeledhet a mûhöz, és tudatossága tiszteletre méltó. Bizonyos dalok hangnemének megválasztásakor a kézirathoz tér vissza, ami döntõ jelentõségû, mert a magasság (mélység) meghatározó eleme a ciklusnak. A füzetben közölt okos tanulmányában cáfolni igyekszik a régi képzetet, miszerint a Winterreise, lévén sötét hangulatú, elsõsorban a bariton hangfekvéshez illik. Az énekes a groteszk elemeket igyekszik megjeleníteni, és ez olykor sikeres, olykor kissé erõltetett. Egyébként is hajlamos a túlhangsúlyozásra, akcentusokat tesz oda, ahol valamire nagyon fel akarja hívni a figyelmet, ez csökkenti interpretációja természetességét, az ilyen pillanatok például a Der Lindenbaum, az Irrlicht vagy az Auf dem Flusse elõadását kissé ellenszenvessé teszik. Mindent egybevetve amolyan dekadens interpretáció, ideges, feszült, olykor túl esztétikus, már-már szépelgõ - Schöngeist. És noha persze a kiejtése kiváló, mégis van valami idegenszerû ebben a németségben; ez a fõhõs eltér az átlagtól, és idegensége szinte genetikai. Ami nem érdektelen a hallgatónak.
Fischer-Dieskau felvétele a klasszikus Winterreise-elõadások egyike. Számára egyértelmûen a vándor pokoljárásáról szól a mû, regényszerû alkotás, fejlõdésregény, de persze negatív értelemben, szörnyû hanyatlástörténet. Legfeltûnõbb tulajdonsága, hogy nem akar feltûnni, szinte teljesen azonosul a zeneszerzõvel és fõhõsével, és ezért nincs szüksége semmiféle erõltetésre. Német elõadás ez, férfias, rezignált, komoly, metafizikus, látomásokkal terhelt.
- csonta -
Fischer-Dieskau: HHHHH
Bostridge: HHHH
web
www.astronet.hu Holdkövek, macskaszemek, igazgyöngyök, a zöld valamennyi árnyalata, valamint a hétfõ. Na, ezek hoznak nekem szerencsét általában, legalábbis bizonyos számmisztikai elemzések szerint.
Nem mondom, hogy az astronet nevû virtuális horoszkóp- és jóslásügyi központ a legtudományosabb igényû akár a magyar szcénán is ebben a mûfajban, de a grafikája megnyerõ, pont az a fajta, amibe az ember az ezotériára hajlamos tudatállapotában ráharap, valamint sokkal elfogadhatóbb a reggeli kávéhoz a BBC és az index hírei közötti, kevésbé véres lazításnak, mint a pletykalapok, amelyekben a televízós mûsorvezetõk sorsának alakulásáról olvashatunk számunkra teljesen irreleváns információkat. Akkor már tényleg inkább az inka, a kínai, az azték vagy az egyiptomi horoszkóp szerint a világ. A kelta meg pláne, mert abban mindenki valami aranyos növényként definiálható, már épp csak szagosmüge típusú ember nem akad. Bérszépíróknak gyors ihletet ad. Izgalmakkal kecsegtetnek (például a viking orákulum és a gyûrûk) az egyes oldalak, de az egzotikumokból is sajnos csak a rövidet és általánosat emelik ki. Herczeg Kata nagy bánatomra csak néhanap válaszol, ellenben van elemezhetetlen bioritmus-számítás, valamint mahjong játék és ezoterikus puzzle, idõelkúrás jelleggel.
A tudáshoz vezetõ, de nem egyetlen út. Újabban például azt mondja nekem a tarot, hogy egy hatalmas, komótosan lépkedõ lila elefántra kell gondolnom, mert az a bölcsesség metaforája, ami lassan jön el, vagy egy elszánt, erõs, sárga bivalyra, és akkor minden sikerülni fog. Úgyis nehezen találtam ki, mire meditálhatnék szabad idõmben. Azóta hallom az elefántdübörgést.
- sisso -
HHHH
