„December kilencedikén, csütörtökön fél tizenegykor láttam másodszorra Richard Wagnert a Hotel Imperialban, ahol egy fél órán át ácsorogtam a jöttére várva. (Tudtam, hogy aznap vezényelni fogja a Lohengrin utolsó próbáját.) Végre megláttam a mestert a második emelet felől közeledni, s még a távolból mély tisztelettel köszöntöttem, amit ő roppant barátságosan viszonzott. Ahogy a kijárathoz közeledett, én előreszaladtam, s kitártam előtte az ajtót, mire ő néhány másodpercig rajtam tartotta a tekintetét, majd elindult az Opera felé. Én erre rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam, és sikerült is megelőznöm Richard Wagner bérkocsiját. Az Opera előtt aztán újra köszöntöttem őt, majd ki akartam nyitni számára a kocsi ajtaját, de az nem nyílt, s végül a kocsis nyitotta ki helyettem. Wagner mondott valamit a kocsisnak, azt hiszem, hogy rólam. A nyomában haladva be akartam menni az Operába, de oda már nem engedtek be utána.” Az alig 15 esztendős Hugo Wolf számolt be ekképpen a bálványával, a belőle első látásra „ellenállhatatlan vonzalmat” kiváltó Wagnerrel való, szó szerint futólagos találkozásáról. Az egzaltált rajongóból rövid élete utolsó szakaszára sajnos súlyos elmebeteg vált, akit harminchét esztendős korában zárt intézetbe szállítottak, miután azt képzelte, hogy őt nevezték ki a bécsi opera igazgatójának – és nem Mahlert. De azért a Wagner által komponálásra felbátorított fiatalember előbb még szerzett vagy harmadfélszáz dalt, melyek közül az Olasz daloskönyv csokrát a Budapestre látogató két német operai világsztár, Diana Damrau és Jonas Kaufmann (mindketten képünkön) fogja majd átnyújtani nekünk (Nemzeti Hangversenyterem, február 22., fél nyolc).
„A gondolatok nélküli komponálás művészetének legméltóbb képviselője” – ez az idézet úgyszintén Wolftól származik: zenekritikusi munkássága részeként Johannes Brahmsot jellemezte ily kevéssé barátságosan. Wolf ellenszenvének e céltáblája az elkövetkező napokban egyebek közt a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén jut majd elénk, méghozzá egy ritkán felcsendülő műve, a tenorszólós kantáta, a Rinaldo révén (Nemzeti Hangversenyterem, február 17., fél nyolc). Míg a Zeneakadémián a Brahms összes trióját megszólaltató sorozat első alkalma ígérkezik, külföldi és hazai kamarazenészek, így például a fiatal norvég hegedűművész, Miriam Helms Ålien részvételével (Solti Terem, február 21., hét óra).
Végül következzen még két kihagyhatatlan, a slágerszámokat az ínyencségekkel elegyítő koncert! A Concerto Budapest „látomásos” fantázia című estjén például Sosztakovics egészen populáris és ritkán felhangzó művei közül is szerepel majd reprezentatív példa, de még az első blikkre egyművesnek sejthető Manuel de Fallától is felhangzik az az „egy mű”, vagyis az Éjszakák a spanyol kertekben (Nemzeti Hangversenyterem, február 18., fél nyolc). A Pannon Filharmonikusok soros pesti koncertjének programján pedig a Prokofjev-féle Rómeó és Júlia kismilliószor hallott és megunhatatlan szvittételei mellett a még inkább egyművesnek elkönyvelt Samuel Barber egy másik, éppenséggel felfedezésünkre váró műve, az 1939-es Hegedűverseny is ott fog szerepelni: Baráti Kristóf szólójával és Gilbert Varga vezényletével (Nemzeti Hangversenyterem, február 23. fél nyolc).
