könyv - MARTIN BOOTH: AZ AMERIKAI

  • - kg -
  • 2010. október 14.

Zene

Olaszországban, igen, a mesés Olaszhonban a nappalra éjszaka jön, az éjszakára pedig nappal, néha beborul, aztán ismét perzsel a nap, a szenesember szenet hord, a kávégép kávét készít, az óramutatók az óramutató járásával megegyezően közlekednek, a diáklányok pedig magas sarkúban. A kisvárosi élet idilli folyását megörökítő leírásoknak az kölcsönözhet valami kis pult alatti pluszmélységet, ha azok maguk is mélyről jönnek, és hát mi lehetne mélyebb, mint egy mindent - talán már kétszer is - látott alvilági mesterember megfigyelései.
Olaszországban, igen, a mesés Olaszhonban a nappalra éjszaka jön, az éjszakára pedig nappal, néha beborul, aztán ismét perzsel a nap, a szenesember szenet hord, a kávégép kávét készít, az óramutatók az óramutató járásával megegyezõen közlekednek, a diáklányok pedig magas sarkúban. A kisvárosi élet idilli folyását megörökítõ leírásoknak az kölcsönözhet valami kis pult alatti pluszmélységet, ha azok maguk is mélyrõl jönnek, és hát mi lehetne mélyebb, mint egy mindent - talán már kétszer is - látott alvilági mesterember megfigyelései. Úgy bizony, egy tájleíró erejének teljében lévõ, máskülönben kissé már öregecske kézmûvesé, aki komolyzenei kíséret mellett készít fegyvereket a bérgyilkoselitnek.

Mondanunk sem kell, az a hangtompítós szépség, melyrõl oly sokat olvashatunk e reneszánszkodó fegyverkovács egyes szám elsõ személyû kitárulkozása során, a viszszavonulás elõtti utolsó meló, s mint ilyen, természetes velejárója egy aranyszívû örömlány, és az ódon kapualjak árnyékában, huhogva kísértõ múlt. Kevés viharvertebb ponyvapraktika létezik a magányos bérgyilkosnál vagy a szaknévsorban közvetlenül mögötte álló alvilági beszállítónál - utóbbi lett most megtoldva némi költõi vénával, és a rácsodálkozás képességével, mely nem hagyja szó nélkül a helyi levegõ balzsamosságát, a belsõ terek súlyos csöndjét vagy a romokat belengõ idõtlenséget, de a legszebb, amikor az elbeszélõ önmagára csodálkozik rá, ahogy szellemalakja eltûnik egy sötét mellékutcában. Vagy legyen inkább ucca, a patina kedvéért.

Mozis hasonlattal élve (úgyis nyakunkon a filmváltozat) Martin Booth regényhõse olyan kicsit, mint Rudolf Hrusínsky vezetés közben lírázó körorvosa Az én kis falumban, de õ persze sosem borul az árokba - a humor amúgy sem illik az olyan tájhoz, mely "esõ után örömre derül".

Fordította: Gellért Marcell. Athenaeum, 2010, 431 oldal, 3490 Ft

**

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.