A magyarországi művészeti élet helyszínein zajló aktuális kiállításokat felsoroló Index című kiadvány szeptemberi számának mellékletében négy kortárs művész vall a művészi szabadság és az ideológiai elkötelezettség viszonyáról, a társadalomkritikus vagy politikai művészet "létjogosultságáról". Míg a világban ez az irányzat már-már divatosnak tekinthető, Magyarországon a témát mintha dermedt csend ölelné körül. Bár a probléma igen sokrétű, némi megszorítással állítható, hogy elsősorban a rendszerváltás előtti társadalmi berendezkedés felelős e némaságért. Miközben a mindent látó hatalom tökéletesen hamis és üres, kvázi baloldali ideológiával terítette be a hétköznapokat, arról is gondoskodott, hogy a szocialista rendszer "visszásságait" kipécéző művek ne nagyon kerüljenek a nyilvánosság elé - Pauer Gyula 1978-os Tüntetőtábla-erdejét például szinte rögtön a felállítása után lerombolták -, az ellenőrzésen átjutó, finoman rejtjelezett munkákat pedig szinte csak a kiválasztottak ismerték. Nem egy megtűrt vagy tiltott művész érezte úgy 1989 után, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, hogy a művészeti szabadságvágyból vállalt oppozíciója okafogyottá vált, s igen sokáig úgy tűnt, hogy egyszerűen nem "illik" ilyen témákkal foglalkozni. Kevés kivételtől eltekintve a kilencvenes évek kritikai attitűddel felvértezett művészei inkább a médiakritika felé fordultak, betegesen rettegve attól, hogy - jó magyar szokás szerint - állásfoglalásukkal rögtön besorolódjanak valamely párt ideológiája mögé.
Amikor Nemes Csaba animációs filmen dolgozta fel a 2006-os tévéostrom eseményeit (Remake, 2007), egyesek kevesellték az elkötelezettségét, mások sokallták a mű ideológiai tartalmát. Nemest azonban nem ez motiválja, hanem a személyes tapasztalat, a saját élmény, az események és szereplők ellentmondásossága és - mint erről az Index mellékletében is beszámol - "a reflexióban felbukkanó kritikai lehetőség". Hasonlóan a magyar társadalmat megosztó feszültségek lenyomata a Puhányok című 2009-es videomunkája, egy fiktív történet, melyben két jobboldali fiatalember megtámad egy zsidónak/balliberálisnak vélt egyetemistát. Azonban míg e művet áthatja egyfajta irónia - az "agresszorok" bő nadrágban és ingben, pörge kalapban mint afféle modern betyárok jelennek meg -, a Kiscelli Múzeum templomterében látható kiállítás témája egyszerűen túl súlyos az efféle megoldáshoz.
A munka kiindulópontja a romák ellen 2008 júliusa és 2009 augusztusa között végrehajtott kilenc, előre kitervelt brutális támadás, amelyek több életveszélyes sérülést és hat védtelen ember (köztük egy gyerek) halálát okozták. A rendőrség igen lassan kezdett el nyomozni, nehezen ismerte fel/el a támadások rasszista jellegét, sőt az első Molotov-koktélos és gépfegyveres támadások után három tarnabodi roma fiatalembert gyanúsított meg és helyezett előzetes letartóztatásba (s csak tizenegy hónap múlva, a gyilkosok letartóztatása után engedte őket szabadon). Mintegy azt sugallta ezzel a társadalom erre fogékony, mentálisan szétesett rétegének, hogy az áldozatokhoz és tettesekhez "semmi köze", hiszen ők egy kisebbségi klánháború (vagy uzsoraügy) szereplői.
Nemes nem vádol és ítélkezik, "csupán" megmutat. Három nagyméretű festményen egy Pécs környéki cigánytelep házai láthatók. A művész saját fotói alapján készült képeken a tisztes, de szomorú, az országban bárhol fellelhető szegénység jellegzetes jegyeire ismerhetünk: üres udvarokra, sok kicsi lakásra osztott vályogházakra, hámló és vizesedő vakolatra, égre néző antennákra. Az otthonossá varázsolt nyomor képeivel szemben, a sötétbe burkolódzó templombelső (amely szinte megidézi a sötétségből támadókat) másik falán négy gyilkossági helyszín látható. A nagycsécsi, tatárszentgyörgyi, tiszalöki és kislétai gyilkosságok környezetét Nemes médiabeli felvételek alapján festette meg: a képeken kiégett házak, bámészkodó emberek, a helyszínt biztosító rendőrök (A kukoricással szemben) vagy - a Könnyű szellőn - lebegő Police feliratú szalag látható. A képek nem egyneműek: ez utóbbi lágy, légies, inkább sejtető, de akad olyan is, amelynek a hangulata egészen vészjósló (Sárga ház). Ezek voltaképpen az ábrázolhatatlan és erőszakos halál emlékképei, a józan ésszel felfoghatatlan borzalom mementói.
A tárlatot a kiállítás címét adó, látszólag állást is foglaló bábjátékfilm zárja le, melyben egy gárdistának tűnő erdész és az erdőben sétáló roma fiú találkozásának lehetünk szemtanúi. A fokozatosan kibomló párbeszéd során a falopással vádolt, de következetesen tagadó fiú lassú megtörésén figyelhetjük meg, hogy az előítélettel párosult hatalom miként alázza porrá a megvádoltat, egészen odáig, míg az áldozat önként veszi a nyakába és hurkolja meg a kötelet. A tragédia azonban elmarad, az akasztás helyett a fiú az éneklést választja. A játék, amely akár halállal is végződhetett volna, véget ér, s mi itt állunk értetlenül. A békés egymás mellett élés záloga egy sztereotípiának, a romák és a muzikalitás összekapcsolásának az elfogadása lenne? Egymás kultúrájának tiszteletben tartása, párbeszéd csak két egyenrangú szereplő között lehetséges, márpedig itt nem erről van szó. S bár lehet, hogy Nemes erre akarja a nézőt rávezetni - ez elég visszafogott válasznak tűnik. Egy találomra kiválasztott honfitársunk levadászása ellen szót emelni nem jelent ideológiai elkötelezettséget. Ez a minimum.
Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, október 24-ig
