Zene

A Stereochrist és a Magma Rise idei anyagai után a szintén egykori Mood-zenészeket a soraiban tudó Wall Of Sleepnek is megjelent az új lemeze. Talán nekik van a három közül a legnehezebb dolguk, hiszen a tavaly távozó, és azóta a Magma Rise-zal egy tradicionális doomlemezt készítő énekes, a védjegyszerű hangú Holdampf Gábor nélkül még a legelkötelezettebb rajongóknak is nehéz volt elképzelniük a Wall Of Sleepet.

Wes Anderson új filmjében a szereplők gumi és szilikon kevercséből vannak, rugózásukért pedig a jó öreg stop-motion technika szavatol. Bábok tehát, új anyagok a megnyúlt arcú melankolikusokra hangszerelt rendezői életműben.

köztér - DÉRYNÉ Aligha siratja bárki azt a lebontott ronda bódésort a Krisztina tér alsó sarkában. Abban viszont már kevésbé vagyok biztos, hogy az ide állított Déryné-szobor, a képen látható herendi nipp eredetijének a másolata repíti át Krisztinavárost a 21.

Vannak zenekarok, melyek negyedszázados jubileumuk felé közeledve mondanivaló-hiányban szenvednek, és már csak nosztalgiaturnékra képesek - és vannak azok az együttesek, melyek ekkor is valósággal ontják magukból az albumokat, szinte pillanatnyi leállás nélkül. A walesi Manic Street Preachers ez utóbbi kategóriába tartozik: a tavalyi Journal For Plague Lovers után bő egy évvel már itt is az új lemez.

Polyphony címmel sorozat indult az A38 hajón, hazánk EU-s elnökségét hirdetendő. Mindig egy hazai meg egy másik EU-s fellépő. Egy ilyen kampányszerű rendezvényt általában könnyen haza lehet vágni, de akkor nem olyan "fajkutyák" szoktak játszani, mint Lajkó Félix vagy a DAAU.

Tavalyi, váratlan haláláig Pina Bausch a kortárs táncművészet legjelentékenyebb, iskolateremtő alakja volt. Mindennapi emberi gesztusokból építkező koreográfiái nemcsak a kortárs tánc műfaját magát szakították le a narcisztikus, önnön virtuozitásában elvesző klasszikus balett elidegenedett világáról, de a színháznak és a színjátszásnak is olyan új lehetőségeit tárták fel, amelyeket még csak ma, megjelenése után vagy harminc-negyven évvel kezdenek valahogy megkülönböztetni, s a mostanában divatos "fizikai színház" kifejezéssel illetni.

A bizalmatlanság egykorú alighanem az emberiséggel, de a pornóval és a horrorral egészen biztosan - hogy a 20. század végén felcseperedett kistestvérükről, a televíziós főzőcskeműsorokról már ne is beszéljünk. A művész pedig azért művész, hogy kételkedjen mindenben, kiváltképp az ember létalapjaiban, miszerint az ölelésben, ölésben és töltekezésben.

Kicsit is aktív sorozatfigyelőknek rögtön fel fog tűnni, hogy e mű alkotói egyszerűen fogtak két figurát két korábban sikeres szériából, és összeterelték őket, hogy lássuk (mi), mire mennek egymással. Minden más egyéb is rögtön fel fog tűnni, sőt minden, hisz a Justified címmel - Amerikában tavasszal elindított - 13 részes folyam úgyszólván negligálja a szofisztikált közlekedési formákat. És egyáltalán, úgy térül-fordul a neki rendelt pályán, mintha az egy nagy önkiszolgáló szaküzlet lenne, ahová beengedték zárás után, hogy most x percig abból vehet ingyen, amiből jólesik, s annyit, amennyit csak bír.

Tudni szeretném - énekli és firtatja bő tucatnyi alkalommal a Názáreti világsikerének okát a rockopera címadó dalában a táncos lábú kórussal megtámogatott Júdás, s a magyarázatot fürkésző kíváncsiság alkalmasint a darab elnyűhetetlen népszerűségére, ha tetszik, nemzedékeken átívelő recepciójára is egykönnyen kiterjeszthető. Mert amíg a Hair - mint azt két hónapja Szegeden megtapasztalhattuk - mára szolid negyvenessé lanyhult, addig a lemezen 1970, színpadon pedig 1971 óta hódító webberi mesterremeken szemmel láthatólag és főleg jól hallhatóan nem fog az idő. Tovatűnhetett a hippikultúra, s megváltozhatott az évtizedek során a rockzenéhez vagy épp a nagyzenekari hangzáshoz való viszonyunk csakúgy, mint a kereszténység helyéről és szerepéről vallott nézeteink, ám a Jézus Krisztus Szupersztár ma éppoly erőteljes és vonzó alkotás, mint egykoron. Az időközben angol főrenddé ütött komponista ugyanis ebben az egyébiránt atipikus művében sem tagadta meg önmagát, s jószerint minden számba az éppen elegendőnél kétszer többet pakolt - drámai történésből és dallaminvencióból egyaránt. Ez a magyarázata annak, hogy a Szupersztárt tán még akarattal sem lehet elrontani, s hogy rutinrendezéssel és jelzett díszletekkel legalább akkora esélyt kínál a táblás házakkal futó sikerszériára, mint ha a rendezői lángelme és a kiállítás vetekszik egymással a fényességben.

Szívesen megfogtam volna a szünetben annak a ruhatárhoz siető úrnak a kabátujját, aki - valamiért teljesen egyértelmű volt ez - azt hitte, hogy vége az előadásnak: a bűnös Liliom megbűnhődött, eljött a végítélet napja, lehet menni haza. De nem fogtam meg, így aztán másoktól fogja megtudni, hogy a végítélet nem a vég.

Vannak bizonyos élethelyzetek, amelyeket az emberek többsége képtelen megfelelően kezelni. Ezek közé tartozik, mikor egy kacsacsőrű, hártyás kezű kisfiú udvarias köszöntésünk után megpróbálja megenni a kisbabánkat.

Van, amihez kell a gyurma, sőt csakis a gyurma az üdvözítő anyag. Évtizedekig tartó levelezőbarátságokhoz például, ahol a feladó és a címzett is megejtően magának való, ki-/le-/keresztül- és kasul nézett, emberi kapcsolatokból elégtelenre vizsgázó emberke.

Egy város talán attól élhető, ha váratlan és izgalmas dolgokba is belebotolhatunk. Például egy olyan minimoziba, amely egy újságosbódé belsejében üzemel.

Összevegyíteni Elvis Presley és Jim Morrison énekstílusát, majd vérmocskos szövegeket és sebes, vad gitárzenét adni hozzá van annyira perverz ötlet, hogy valakinek muszáj legyen kipróbálnia. Valahogy így érezhetett a huszonkét éves Glenn Danzig, amikor ezt a receptet használva 1977-ben megalapította a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legfontosabb amerikai punkzenekarát, a Misfitset.