Koncert - A sötétség bájos hercege - Ozzy Osbourne Budapesten

  • Vincze Ádám
  • 2010. október 14.

Zene

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

Ozzy mindazonáltal nincs anynyira rossz bőrben, mint amennyire negyvenpár átdrogozott és átivott év után várná az ember: igaz, nem hozza a majdnem húsz évvel ezelőtt készült Live And Loud koncertvideó kilométermennyiségét, inkább csak eltotyorászik a színpadon, de a kisiskolás reggeli tornára emlékeztető fej fölött tapsolásból néhány ezer darabot Budapesten is elvégzett. Az emlegetett Live And Loudot ugyanakkor valószínűleg képkockáról képkockára tanultatta be a zenészeivel, hiszen Tommy Clufetos, az egyébként kiválóan teljesítő dobos messziről halálpontos Randy Castillo-klónnak tűnt, és a Rob Zombie mellől érkező basszusgitáros, Blasko is szinte egy az egyben hozta a klasszikus anyagon játszó, fazonra is hasonló - apró termet, fekete sörény - Mike Inez hajpörgetéseit és hangszeremelgetéseit. Ebből a sorból egyedül talán Gus G., a Görögországból importált új gitáros lógott ki: hosszú, sötétbarna hajával és szofisztikált megjelenésével szöges ellentétet képviselt elődjével, az Ozzy mellett már ikonikus fazonná nőtt Zakk Wylde-dal szemben, aki akár egy képregénybe is beleillene mint sörvedelő, KRESZ-táblákra lövöldöző, szőrös, mosdatlan amerikai bunkó. Minden műmájersége ellenére ugyanakkor Wylde jóval autentikusabb hangzású és játékú gitáros, mint a harmincat épp betöltött utódja, aki ugyan tisztességgel elpengette a nagy hírű elődei - Randy Rhoads, Jake E. Lee és persze Wylde - által lemezre préselt témákat, de sem színpadi jelenlétben, sem játékban nem volt összemérhető ezekkel a zenészekkel.

Szerencsére azt Ozzy bácsi is érezte, hogy a No More Tears utáni lemezei jobbára a felejthető kategóriába tartoznak, ezért a kissé ványadt új anyag (kritikáját lásd lapunk július 8-i számában - a szerk.) egyetlen dalán kívül (Let Me Hear You Scream) kizárólag 1991-es és azelőtti dalok kaptak helyet a műsorban. Amely sajnos nemcsak a pár nappal korábbi tel-avivi koncert monstre dallistájához mérten volt komolyan megvágva, de a rendes programhoz képest is hagytak ki dalokat, így a máshol mindig játszott War Pigs is kimaradt. Sabbath-fronton így meg kellett elégednünk a rommá nyomatott Iron Man és a ráadásban elővett Paranoid kettősével (utóbbiban Gus G. nagyon villantani szeretett volna, ezzel teljesen tönkretéve Iommi pár hangos, mégis klasszikussá nemesedett szólóját), valamint a jól elcsípett Fairies Wear Bootsszal és a rettenetesen hosszú és unalmas gitár- és dobszóló mögé illesztett Rat Saladdel. Utóbbi nekem ráadásul nagyjából ki is maradt, mert harminc fölött az ember egy halálosan fölösleges, többperces gitárszólónál kimegy dohányozni, és csak akkor megy vissza a terembe, ha már teljesen biztos benne, hogy vége a magamutogatásnak.

A rövid műsor, Zakk Wylde hiánya és a végig gyengélkedő hangzás ellenére ugyanakkor Ozzy koncertje is legalább annyira tökéletes nosztalgiaflash volt, mint a tavaszi Kiss, hiszen a frontember életvitelét ismerve kevesen gondolták volna, hogy a Takt-kazettákról és Jugoton bakelitekről fülbe égett dalokat - Shot In The Dark, Mr. Crowley, Crazy Train, Bark At The Moon, hogy csak néhány elhangzott klaszszikust említsek - valaha élőben lehet hallani Budapesten, úgyhogy ez a koncert még akkor is hiánypótló volt, ha a sötétség hercege ma már inkább egy kedvesen totyogó, érthetetlenül hadaró aranyos bácsi.

Papp László Budapest Sportaréna, október 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.