Koncert - A sötétség bájos hercege - Ozzy Osbourne Budapesten

  • Vincze Ádám
  • 2010. október 14.

Zene

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

2010 a visszatérő rocklegendák éve: a májusban ugyanitt, a sportarénában játszó Kiss 1997-ben járt előzőleg Budapesten, Ozzy Osbourne pedig 98-ban, igaz, akkor a Black Sabbath tagjaként. A gyakorlatilag teljesen lecserélődött felállású szólózenekarával érkező Ozzyt múlt hétfőn a Kiss-szel megegyező létszám, vagyis kétharmad háznyi ember várta itthon, pedig sejthető, hogy a bulvármédia által előszeretettel a sötétség hercegének nevezett, idén 61 éves énekest kicsi eséllyel fogják az orvosai összevakarni egy újabb világ körüli turnéra.

Ozzy mindazonáltal nincs anynyira rossz bőrben, mint amennyire negyvenpár átdrogozott és átivott év után várná az ember: igaz, nem hozza a majdnem húsz évvel ezelőtt készült Live And Loud koncertvideó kilométermennyiségét, inkább csak eltotyorászik a színpadon, de a kisiskolás reggeli tornára emlékeztető fej fölött tapsolásból néhány ezer darabot Budapesten is elvégzett. Az emlegetett Live And Loudot ugyanakkor valószínűleg képkockáról képkockára tanultatta be a zenészeivel, hiszen Tommy Clufetos, az egyébként kiválóan teljesítő dobos messziről halálpontos Randy Castillo-klónnak tűnt, és a Rob Zombie mellől érkező basszusgitáros, Blasko is szinte egy az egyben hozta a klasszikus anyagon játszó, fazonra is hasonló - apró termet, fekete sörény - Mike Inez hajpörgetéseit és hangszeremelgetéseit. Ebből a sorból egyedül talán Gus G., a Görögországból importált új gitáros lógott ki: hosszú, sötétbarna hajával és szofisztikált megjelenésével szöges ellentétet képviselt elődjével, az Ozzy mellett már ikonikus fazonná nőtt Zakk Wylde-dal szemben, aki akár egy képregénybe is beleillene mint sörvedelő, KRESZ-táblákra lövöldöző, szőrös, mosdatlan amerikai bunkó. Minden műmájersége ellenére ugyanakkor Wylde jóval autentikusabb hangzású és játékú gitáros, mint a harmincat épp betöltött utódja, aki ugyan tisztességgel elpengette a nagy hírű elődei - Randy Rhoads, Jake E. Lee és persze Wylde - által lemezre préselt témákat, de sem színpadi jelenlétben, sem játékban nem volt összemérhető ezekkel a zenészekkel.

Szerencsére azt Ozzy bácsi is érezte, hogy a No More Tears utáni lemezei jobbára a felejthető kategóriába tartoznak, ezért a kissé ványadt új anyag (kritikáját lásd lapunk július 8-i számában - a szerk.) egyetlen dalán kívül (Let Me Hear You Scream) kizárólag 1991-es és azelőtti dalok kaptak helyet a műsorban. Amely sajnos nemcsak a pár nappal korábbi tel-avivi koncert monstre dallistájához mérten volt komolyan megvágva, de a rendes programhoz képest is hagytak ki dalokat, így a máshol mindig játszott War Pigs is kimaradt. Sabbath-fronton így meg kellett elégednünk a rommá nyomatott Iron Man és a ráadásban elővett Paranoid kettősével (utóbbiban Gus G. nagyon villantani szeretett volna, ezzel teljesen tönkretéve Iommi pár hangos, mégis klasszikussá nemesedett szólóját), valamint a jól elcsípett Fairies Wear Bootsszal és a rettenetesen hosszú és unalmas gitár- és dobszóló mögé illesztett Rat Saladdel. Utóbbi nekem ráadásul nagyjából ki is maradt, mert harminc fölött az ember egy halálosan fölösleges, többperces gitárszólónál kimegy dohányozni, és csak akkor megy vissza a terembe, ha már teljesen biztos benne, hogy vége a magamutogatásnak.

A rövid műsor, Zakk Wylde hiánya és a végig gyengélkedő hangzás ellenére ugyanakkor Ozzy koncertje is legalább annyira tökéletes nosztalgiaflash volt, mint a tavaszi Kiss, hiszen a frontember életvitelét ismerve kevesen gondolták volna, hogy a Takt-kazettákról és Jugoton bakelitekről fülbe égett dalokat - Shot In The Dark, Mr. Crowley, Crazy Train, Bark At The Moon, hogy csak néhány elhangzott klaszszikust említsek - valaha élőben lehet hallani Budapesten, úgyhogy ez a koncert még akkor is hiánypótló volt, ha a sötétség hercege ma már inkább egy kedvesen totyogó, érthetetlenül hadaró aranyos bácsi.

Papp László Budapest Sportaréna, október 4.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.