Zene

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a Gang Of Four a posztpunkkorszak egyik legbefolyásosabb legendája: életművük jó része mai füllel is élvezetes, hatásuk kézzelfogható, és remekül kihallható a boldog utódok szerzeményeiből is. Meglepő, hogy látszólag mennyire egyszerű dolgokon múlik az, ha valami érdekeset és maradandót akarunk alkotni - legalábbis a pop-/rockzenében.

A mozi számtalan figyelmeztetése ellenére a megcsömörlött városlakó újból és újból próbálja az otthonától messze keresni hétvégi nyugalmát. E tapasztalatokat a brit horror újhullámának eredményei is igazolják, a Vadonba száműzött fiatalkorú bűnözők, A barlangban lánycsapat küzd; most egy édeni tó homokos fövenyén piknikező szerelmespárért kell aggódni, hiszen a magyar alcím időben óva int: a romantikus pancsikolás hamar vérfürdőbe torkollik.

Hogy John Travolta (ismét) szerepkörváltás előtt áll, az aligha kérdéses. Legfeljebb azon matekozhatunk egy kicsit, hogy maga az aktus mikor fog ténylegesen bekövetkezni. A Szombat esti láz 1977-es, a Pomádé '78-as, s nyolcvanban a Városi cowboyról már mint kapitális bukásról írnak a lapok. '83-ban teljesen fölöslegesen tér vissza Tony Manero, minden hiába. Jó sokáig a 25 ezer dolláros talk show-k és a C kategóriás filmek (mondjuk az Ingerlő idomok) között hányódik pilótánk gépe - ne jöjjön nekem senki a Nicsak, ki beszél!-lel, az Travolta nélkül is ugyanekkora siker lett volna. Jó tucat év mélyrepülés után a Ponyvaregény 1994-ben emelte vissza a legfelső osztályba a versenyzőt, akit persze a harmadik ligában sem szűnt meg szeretni a közönség, amiért is Tarantino majdnem annyit köszönhet neki, mint viszont.

Noha van némi felszínes hasonlóság is Magyarország és Tajvan történelmében - a szigetországban évtizedeken át, egészen 1987-ig statárium volt (csak itt nem vörös színű volt az elnyomó hatalom), az első demokratikus parlamenti választást 1992-ben tartották -,Tajvan sokkal inkább, szó szerint el volt szigetelve a külvilágtól. Mégis, miközben mi még mindig nem igazán tudunk kitörni lokális diskurzusainkból, s művészetünket sehol sem jegyzik, mára a tajvani kortárs művészet az egyik legsikeresebb a nemzetközi porondon.

Talán indokolt ezúttal a vége felől kezdeni: a Katona József Színházban bemutatott súlyos, mindig éndrámaként értelmeződő Moliére-darab, A mizantróp főhőse, Alceste a végén kivonul a világból a sivatagba, vagyis eldönti a darabban eldöntetlen kérdést.

Ha a nyájas olvasó lineáris rendben haladva tekinti át lapszámunkat, úgy e cikkhez elérkezve már bizonyosan számos új adalékkal gyarapította ismereteit a jelenkori magyar politikai élet alapvonásairól, zavarba ejtő belső logikájáról és korántsem lélekemelő morális dimenzióiról. Ily esetben értelemszerűen a történelmi áthallásokat meg a régmúlt tanulságos példázatait kereshetné a G. Etényi Nóra és Horn Ildikó által szerkesztett tanulmánykötet jelen recenziójában, ám erről a közelítésről még idejekorán lebeszélnénk a kultúrrovat búvárlóit.

Álló farokkal száguldani a forgalommal szemben - első hallásra az ilyesmi meglehetősen visszataszító dolognak tűnhet, ám Ballard Karamboljának számos bravúrja közül az egyik éppen az, hogy az efféle cselekvéseket - ha nem is teszi éppen rokonszenvessé - legalábbis megérthetőnek tudja ábrázolni. Merthogy abban a rút és gépies világban, ahol a regény talpig kiüresedett szereplői markolják a volánt, egy autókarambol nem elsősorban sajnálatos, netán tragikus eseménynek tetszik (s elítélendőnek, ha valaki szántszándékkal és a kielégülés céljából törekszik rá), hanem inkább amolyan szépséges rendszerhibának, izgató üzemzavarnak, amely utóvégre valamiféle emberiről tudósít.

Igor Pudlo a lengyel Skalpel-duó beltagjaként gyárt albumokat a Ninja Tune kiadónak, s nem mellesleg wroclawi lakos. Az Igor Boxx néven alkotó hangművész számára ez a tény akkora jelentőséggel bírt, hogy első szólóalbumát városa története egy különösen tragikus epizódjának szentelte.

A Trabant zenekar elválaszthatatlan a nyolcvanas évek hazai undergroundjának mozgalmától, de abban a szubkultúrában annyira bensőséges volt, hogy valami egészen sajátos, misztikus fény vette körül. Alig-alig voltak koncertjei - és azok is elég szörnyű körülmények között -, mégis úgy ragyogott, ahogy a halhatatlan szívügyek szoktak: magyarázat és ellenállás nélkül.

Hülye magyar cím, délolasz életérzés, sanzonslágerek: az Olaszországban alkotó török Ferzan Özpetek újdonsült munkája eredetileg Mine Vaganti, vagyis Sodoraknák címen futott, amit beszámíthatatlan fruskákra és a derült égből villámcsapásként érkezőkre szokás mondani, de magyarul beszédesebb, ha eláruljuk, hogy a főszereplő Cantone família tésztagyárában nem csak a friss makaróni meleg. Hogy még ki az és ki nem, az a tökéletes színészi játék és a futtatott divattervezők ruhakölteményei mellett kiderül a vidéki nagycsalád élettörténetéből, a jó szomszédok és a szobalányok beszólásaiból, valamint egy fürdőgatyás Baccara-feldolgozásból.

Magdalena Kozená igen termékeny énekesnő: legalább három lemezt ad ki évente. Ennek eddig maradéktalanul örülhettek a barokk zene rajongói, nem beszélve a cseh klasszika elkötelezettjeiről.

Halévy Clari című operáját még az általam ismert legrészletesebb magyar operaregiszter sem említi, bár a szerző tizennyolc művét sorolja föl az egyetlen jól ismert opuson, A zsidónőn kívül. A zürichi Opera 2008-as előadása igazi kuriózum: az alighanem első Halévy-háromfelvonásos feltámasztása.

Mi tagadás, García Lorca ösztrogéntől tüzelő modern kori klasszikusát a pragmatikus színházigazgatók rendszerint akkor veszik elő, ha a társulatukban nagy számban mutatkoznak hálás szerepre várakozó, helyzetükkel elégedetlen színésznők. A Fesztiválszínházban bemutatott produkció természetesen nem ez az eset, hiszen a dráma 2006-os Off Broadway-musicalváltozatának honosítására alkalmilag összeszövetkező művészek majd' mindahányan más-más teátrumból, különböző színházi formációk felől érkeztek: ki az Operettből, ki meg a Nemzetiből, a Magyar Színházból, az Örkényből, s persze a HOPPart csapatából.