lemez - MAGDALENA KOZENÁ: LETTERE AMOROSE

  • - kolozsil -
  • 2011. január 27.

Zene

Magdalena Kozená igen termékeny énekesnő: legalább három lemezt ad ki évente. Ennek eddig maradéktalanul örülhettek a barokk zene rajongói, nem beszélve a cseh klasszika elkötelezettjeiről.
Magdalena Kozená igen termékeny énekesnõ: legalább három lemezt ad ki évente. Ennek eddig maradéktalanul örülhettek a barokk zene rajongói, nem beszélve a cseh klasszika elkötelezettjeirõl.

Kozená legutóbb Andrea Marconnal dolgozott együtt: a jeles velenceivel felvett lemezeinek kompozíciója, koncepciója volt. Marcont és együttesét most egy Private Musicke nevû fiatal csapatra cserélte. Pierre Pitzlék nem játszanak olyan tûzzel, olyan elementárisan, felszabadultan, mint a taljánok, de a lemeznek mégis az egyik legsikerültebb és legemlékezetesebb része Luis de Brice–o instrumentális darabja: vagyis egy olyan szám, melyben nem is kap szót a fõszereplõ. És helyben is vagyunk. E lemez egy kifinomult, hangjával jól bánó, de takarékosnak és kissé unottnak tûnõ énekesnõt mutat. Vannak persze ötletek, melyek elõtt elismeréssel kell adózni. Ilyen többek közt az, hogy a Si dolce é'l tormentót a capella kezdi el, és ilyen a teljes drámává lényegített ária Merulától (Folle é ben chi si crede). És ilyen a másik Merula-dal is. Egy altató, mellyel a kis Jézust altatta Mária, és melyben felködlik a kereszt is. Ez valóban lélegzetelállító: itt, e mûrészletben megmutatkozik Kozená jellemformáló ereje, ahogy a zenekar költõi vénája is. De a Monteverdi-áriát bizony a barokk énekesnek egyáltalán nem mondható Villazón sokkal érzékibben, átéltebben formálta meg. Kozená elõadásában ez az ária legfeljebb, ha szép.

Nemcsak az a baj tehát, hogy Kozená túl sokat vibrál a reneszánsz dalokban, melyektõl a vibrato teljességgel idegen, hanem az is, hogy elõször érezni: a mûvésznõt túl sokat foglalkoztatták. Viszont ennek a lemezének lett a legszebb a borítója; a kísérõfüzet lényegre törõ, a fotósok ügyességének elismeréssel adózhatunk - de a hibátlan smink jelen esetben a fáradt vonásokat igyekszik takarni.

Universal, 2010

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.