Kozená legutóbb Andrea Marconnal dolgozott együtt: a jeles velenceivel felvett lemezeinek kompozíciója, koncepciója volt. Marcont és együttesét most egy Private Musicke nevû fiatal csapatra cserélte. Pierre Pitzlék nem játszanak olyan tûzzel, olyan elementárisan, felszabadultan, mint a taljánok, de a lemeznek mégis az egyik legsikerültebb és legemlékezetesebb része Luis de Brice–o instrumentális darabja: vagyis egy olyan szám, melyben nem is kap szót a fõszereplõ. És helyben is vagyunk. E lemez egy kifinomult, hangjával jól bánó, de takarékosnak és kissé unottnak tûnõ énekesnõt mutat. Vannak persze ötletek, melyek elõtt elismeréssel kell adózni. Ilyen többek közt az, hogy a Si dolce é'l tormentót a capella kezdi el, és ilyen a teljes drámává lényegített ária Merulától (Folle é ben chi si crede). És ilyen a másik Merula-dal is. Egy altató, mellyel a kis Jézust altatta Mária, és melyben felködlik a kereszt is. Ez valóban lélegzetelállító: itt, e mûrészletben megmutatkozik Kozená jellemformáló ereje, ahogy a zenekar költõi vénája is. De a Monteverdi-áriát bizony a barokk énekesnek egyáltalán nem mondható Villazón sokkal érzékibben, átéltebben formálta meg. Kozená elõadásában ez az ária legfeljebb, ha szép.
Nemcsak az a baj tehát, hogy Kozená túl sokat vibrál a reneszánsz dalokban, melyektõl a vibrato teljességgel idegen, hanem az is, hogy elõször érezni: a mûvésznõt túl sokat foglalkoztatták. Viszont ennek a lemezének lett a legszebb a borítója; a kísérõfüzet lényegre törõ, a fotósok ügyességének elismeréssel adózhatunk - de a hibátlan smink jelen esetben a fáradt vonásokat igyekszik takarni.
Universal, 2010
***
