Noha van némi felszínes hasonlóság is Magyarország és Tajvan történelmében - a szigetországban évtizedeken át, egészen 1987-ig statárium volt (csak itt nem vörös színű volt az elnyomó hatalom), az első demokratikus parlamenti választást 1992-ben tartották -,Tajvan sokkal inkább, szó szerint el volt szigetelve a külvilágtól. Mégis, miközben mi még mindig nem igazán tudunk kitörni lokális diskurzusainkból, s művészetünket sehol sem jegyzik, mára a tajvani kortárs művészet az egyik legsikeresebb a nemzetközi porondon.
A kínaiak a 2000-es évek elején harsány, a pop art formanyelvét a szocreál művészetre utaló fricskákkal ötvöző munkáikkal lerohanták és elkábították a művészeti piacot, ugyanakkor a visszafogott és elmélyült tajvani művészet elsősorban attól erőteljes, ahogyan a helyi, tradicionális és közben nagyon is modern világ lenyomataiból egy globálisan "érthető", idegen, mégis ismerős művészeti "nyelvet" hozott létre.
A LuMúban és a Műcsarnokban párhuzamosan megrendezett grandiózus kiállítás többek között rámutat a két legjelentősebb kortárs művészeti intézmény eltérő koncepciójára is. A Ludwig Múzeum kurátora, Kopeczky Róna elsősorban a kurrens, nemzetközi szinten már "bejáratott", mondhatni divatos témákat állította a középpontba. Az installációk és a videoalapú munkák olyan visszatérő témák köré rendeződnek, mint a "bevándorlás-kivándorlás, az integráció, az interkulturális kommunikáció", a nők helyzete, illetve az urbanizmus hatása. Ez a gyakorlatban a néhol kissé steril projektművek dominanciáját jelenti. Ilyen például az a munka, melyben a művész különböző kifőzdék által kínált ételekről készült fotókat helyezett el egy-egy világítódobozban, majd ki is állította őket a boltok előtt - a látogatók az utóbbi állapotot dokumentáló fotókkal, s a kisebb méretben elkészített dobozkákkal szembesülhetnek. Kissé mesterkéltnek tűnik az az installáció, amely egy tradicionális, a hatóság önkényével küzdő falu történetét dolgozza fel, kiegészítve a bennszülött asszonyokról készült "vágyteljesítő" fotókkal és a nők monológjából szőtt hangfüggönynyel. S a nyugati kontextusban ugyancsak könnyedén dekódolható az a projekt is, amely egy olyan hálózsák, egyszemélyes open-air hotel "vándorlását" dokumentálja, amelyet a legmeglepőbb helyzetekben (állványzaton, úttest szélén), pihenésre alkalmatlan területeken lehetne használni. A válogatásba kifejezetten szellemes munkák is kerültek. Yu Cheng-Ta Tajpei utcáin mandarinul beszéltet külföldi turistákat oly módon, hogy a hátuk mögé rejtőzik a kamera elől, a delikvensek pedig megismétlik a művész által kitalált, sztereotip bemutatkozó szöveget - de a hibás kiejtések abszurd és humoros módon eltorzítják az eredeti mondatok jelentését -, s ilyen az az akció is, amikor a művész hóembert épít, egyfajta alternatív valóságot kreál egy teljesen átlagos, tropikus éghajlatú falusi utcán.
A Műcsarnokban látható anyag jóval nagyobb és nagyságrendekkel jobb is. A múzeum (most már csak volt) igazgatója, Petrányi Zsolt sokkal személyesebben nyúlt a kérdéshez, visszafogott, elmélyült, meditatív és reflexív munkákat helyezett a középpontba, s olyan kérdések köré csoportosította az alkotásokat, mint az önmeghatározás, az érzékenység és az önkritika. A művek mögött épp úgy érződik az eltérő kulturális hagyományok keveredése - a japán képregények, a mangák stílusát követve, de óriásira növelve bukkan fel Alice Csodaországból és Dorothy is az "zból -, mint a tradíció újraírása: a gyász és az emlékezés buddhista szertartásait követve Chen Shun-Chu például műanyag virágokról készült fotónagyításokat mint megannyi mahjongkövet "ültetett" rokonai sírjára. A tárlaton finom, valós idejű halál is megfigyelhető: a sötét helyiségben a halkan pattogó, duruzsoló, az emberi jelenlétre felizzó, majd elsötétedő neoncsövek ugyanis az állandó kapcsolódástól az alkotói szándék szerint tönkremennek.
A sok érdekes mű közül kiemelhető az a játékos film, melyben egy megnagyobbodott Tajvan mintegy identitását keresve ide-oda kapcsolódik más-más földrészekhez és országokhoz, vagy az a mű, ahol a szerző új nemzeti címerekre tesz javaslatot, szabadon kombinálva az elcsépelt heraldikai megoldásokat és a meglepően-viccesen földhözragadt motívumokat.
A 25 tajvani művészből négy mindkét kiállításon szerepel, ebből kettő teljesen jogosan. Mia Liu Wen-Hsuan képzeletbeli tájakra, hatalmas virágokra emlékeztető különös papírszobrai egy furcsa médiumból, lyukasztott, bevagdosott és hajtogatott belépőjegyekből készültek (amelyekhez akkor jutott hozzá, amikor jegyárusként dolgozott a New York-i Guggenheim Múzeumban). De az igazán lenyűgöző művek Wu Chi-Tsung nevéhez köthetők. A LuMúban bemutatott szobányi installáció, a Kristályváros a valós és a virtuális tér együttállását mutatja: a látszólag véletlenszerűen elszórt műanyag hasábok közt előre-hátra mozgó kicsiny vetítőmozdony fénye egy hatalmas város épületeit és tereit írja fel a falakra, hipnotikus módon belevonva a nézőt a mindig változó látványba. A Műcsarnokban kiállított egyik munkája még ennél is visszafogottabb eszközökkel él: a monitor elé helyezett kamera szinte a semmit vetíti a néző elé, a levegőben szálló, parányi porszemeket. A végtelenül lassú, alig észrevehető mozgás nem csupán pszichedelikus élményt okoz, hanem visszavezet a totális kiürülésre törekvő buddhizmushoz, s végső soron önmagunk, eltitkolt belső szigeteink megfigyeléséhez is. S ez nem kevés.
A szabadság fantomja, Műcsarnok, nyitva: február 13-ig; Határtalan sziget, LuMú, nyitva: március 6-ig
