Zene

Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy a magyar játékfilmkészítés olyan, mint a repülőgép (van turistaosztálya), de azért ez már mégis valami: erotikus thriller Gyimesben... - hogy oda ne rohanjak! Turcsányi Sándor

"Itáliában 640, Némethonban 231, 100 Franciahonban, Törökhonban 41, de Spanyolhonban már 1003!" - sorolja Leporello a gazdája által elcsábított hölgyeket Mozart Don Giovannijának híres regiszteráriájában. Kukorelly Endre műve ezzel az áriával kezdődik. Egy olyan mű részletével, melyet Kierkegaard az érzéki zsenialitás szimbólumaként méltatott, azaz ahol a legelvontabb eszme (az érzéki zsenialitás, a csábítás) kapcsolódik össze a legelvontabb közeggel (azaz a zenével). Kierkegaard szerint az érzéki zsenialitás csak zeneileg fejezhető ki, nyelvileg nem. A zene anyagtalan, elvont, a nyelv viszont materiális, konkrét és reflexív. Horváth Györgyi

Egészen mostanáig biztos voltam benne, hogy a közgyűjteményekben rég megvan 1848-49 minden fontos tárgyi emléke. Így aztán meglepett, hogy a két budapesti évfordulós kiállításon látható nyomtatványok és ábrázolások, egyenruhák és fegyverek többsége magángyűjteményekből származik, sőt némelyiküket még nem is láthatta a nagyközönség. Mi több, a szervezők kifejezetten ezeknek a magánkézben lévő daraboknak a megismertetésére törekedtek. - kovácsy -

Hatvanhatban az bántotta az angolokat, hogy a szent életű BBC csak heti két óra rock'n'roll-t nyomott, így a lakosság kénytelen volt a kalózrádiókra hangolni a készülékeit. Ki tudja, mióta keringett Richard Curtis fejében az ötlet, hogy emléket állítson e közepesen nagy idők lázadó szellemű lemezlovasainak; lehet, hogy korábban valami évforduló is volt a dologban, de Curtis akkor még nem tartott ott rendezőként (noha a Négy esküvő és egy temetés vagy a Sztárom a párom forgatókönyvírójaként rég bérli a brit romkombirodalom trónját).

Meglátni és megszeretni: giccsforgatókönyv, mégis ez történt Simone de Beauvoirral, amikor 1947 végén Chicagóban megismerkedett Nelson Algrennel. Különbözőbb embereket nem is lehet elképzelni.

Tetszik vagy nem, ha az operaszínházban a rendező a legmarkánsabb egyéniség, ő kerül az előadás középpontjába. David McVicar ráadásul koncepciózus karakter és lehengerlő figura, fölkészültsége és energikussága számos próbafolyamatot végigkísérő filmen látható, azon is, amelyet a londoni Királyi Operában tavaly bemutatott produkció felvételéhez mellékeltek.

A George Smiley-trilógia első kötete már megjelent magyarul, most új fordításában olvashatjuk ezt a tökéletes remekművet. A fikció hátterében egy kínosan valós esemény áll: Kim Philbyről, az angol hírszerzés egyik vezető emberéről a hatvanas évek elején kiderült, hogy "vakond", vagyis a szovjet kémszolgálatnak dolgozik.

Sokat ígérő felütés: egy szerencsés(?) kivételtől eltekintve korra, nemre és hollywoodi státuszra való tekintet nélkül már az expozícióban megvakul minden szereplő. És ekkor az Isten városával híressé lett Fernando Meirelles még el sem kezdte igazán szívatni hőseit.

A holland szerző rést talált a kurrens világmagyarázatok palettáján. Felfedezte az ember leghűségesebb társát; nem a kutyát, hanem a minden dolgok mélyén ott csaholó emberi butaságot.

Ha készítenénk egy lexikont a metálról, az "underground" cikkely mellé az Angertea fotója is odakerülhetne: a nagymágocsi trió tizenhárom éve játssza szemernyit sem apadó lelkesedéssel leginkább progresszív grunge-nak nevezhető, de hard rocktól sem épp mentes, hol kísérletezősen el-elszálló, hol újra felpörgő zenéjét úgy, hogy a hazai metálos keménymagon kívül még mindig nem ismeri őket gyakorlatilag senki. Az ilyenkor óhatatlanul jelentkező apátia vagy a tehetetlen düh miatti folytonos tagcserék helyett az Angertea lemezei egyre kiforrottabbak, egyre profibbak és még külalakra is egyre szebbek lesznek; ráadásul tagcsere is egy volt csak eddigi fennállásuk alatt. Kitörésre a Twenty-Eight Ways To Bleeddel sincs semmi esély.

Három akkordot bárki meg tud tanulni. De minek az a három, ha egy is elég. A drone, az egyetlen hosszan kitartott hangot lebegtető-remegtető morajzene napjaink punk-rockja. A zajzene egyszemélyes hálószoba-zenekarai ezzel a monoton gerjedéssel lármázzák tele az undergroundot. A vibráló zúgástól bezsongott fiatal zenészek lázas igyekezettel adják ki az újabb és újabb felvételeket tartalmazó CD-R-eket, amiket kisszámú közönségük nagy-nagy türelemmel hallgat. Milyen faja számot hallottam! Ha van háromnegyed órád, megmutatom.

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.

1982 és 1990 között megjelent lemezein a Sonic Youth olyan döbbenetesen fantáziagazdag, túlzás nélkül forradalminak nevezhető gitárkísérleteket folytatott, hogy voltaképp megérthető, hogy később már különösebb újításra nem futotta a New York-i zenekar erejéből - ugyanakkor rendkívüli pályafutásának első nyolc éve miatt az is világos, hogy miért vár újra és újra mégis mindenki valami meghökkentőt az éppen aktuális SY-lemeztől. A téves elvárásokat bizonyára az is táplálja, hogy az együttes fő zeneszerzője, Thurston Moore minden egyes interjújában tébolyítóan széles (és mély) kortárs zenei műveltségről ad számot, így aztán joggal gondolhatnánk, hogy ezekből az új és új hatásokból valamit csak beépít majd zenekara világába.

Magasan kezdünk: ötven éve az elemi iskolában a beutaltak egy, a jövőről alkotott elképzeléseik rajzaival degeszre tömött "időkapszulát" eresztenek a földbe. Ötven év, az annyi, mint 1959, űrrakétát rajzol szinte minden gyerek, meg biztos föld felett pár arasznyival közlekedő sportautókat. Csak egy kis béka a hátsó padban... Õ vési tele számsorokkal a rajzlapot, ami így ugyan csekélyke képzőművészi erővel bír (bár menten felértékelődne, ha összevetnénk avval a rajzlappal, amire Esterházy Péter véste fel a komplett Iskola a határont), ám annál nagyobb előrelátást takar - de ez csak ötven év múlva derül majd ki. Urnabontáskor ugyanis e rajzmű Nicolas Cage fiacskájának a kezébe kerül, nevezett pedig egy felesége tragikus elvesztését soha ki nem heverő asztrofizikus - aki először persze mit sem törődik a megszerzett kinccsel. Csak aztán valahogy nagyon láb alatt lesz (annyit mutatja a kamera), s kiborul reá a whiskyspohár. De akkor kiborul ám a nagy Nicolas is (mintha nem ez lenne az alapállapota), lévén éles szemmel kiszúrja, hogy a számsor whiskysebb fele a 09112001-et adja ki. Hoppá csak! Vigyáztam!