ANGERTEA: TWENTY-EIGHT WAYS TO BLEED

Ha készítenénk egy lexikont a metálról, az "underground" cikkely mellé az Angertea fotója is odakerülhetne: a nagymágocsi trió tizenhárom éve játssza szemernyit sem apadó lelkesedéssel leginkább progresszív grunge-nak nevezhető, de hard rocktól sem épp mentes, hol kísérletezősen el-elszálló, hol újra felpörgő zenéjét úgy, hogy a hazai metálos keménymagon kívül még mindig nem ismeri őket gyakorlatilag senki. Az ilyenkor óhatatlanul jelentkező apátia vagy a tehetetlen düh miatti folytonos tagcserék helyett az Angertea lemezei egyre kiforrottabbak, egyre profibbak és még külalakra is egyre szebbek lesznek; ráadásul tagcsere is egy volt csak eddigi fennállásuk alatt. Kitörésre a Twenty-Eight Ways To Bleeddel sincs semmi esély.

Ha készítenénk egy lexikont a metálról, az "underground" cikkely mellé az Angertea fotója is odakerülhetne: a nagymágocsi trió tizenhárom éve játssza szemernyit sem apadó lelkesedéssel leginkább progresszív grunge-nak nevezhetõ, de hard rocktól sem épp mentes, hol kísérletezõsen el-elszálló, hol újra felpörgõ zenéjét úgy, hogy a hazai metálos keménymagon kívül még mindig nem ismeri õket gyakorlatilag senki. Az ilyenkor óhatatlanul jelentkezõ apátia vagy a tehetetlen düh miatti folytonos tagcserék helyett az Angertea lemezei egyre kiforrottabbak, egyre profibbak és még külalakra is egyre szebbek lesznek; ráadásul tagcsere is egy volt csak eddigi fennállásuk alatt.

Kitörésre a Twenty-Eight Ways To Bleeddel sincs semmi esély. Ezt a lemezt ugyanis csak azok fogják befogadni, akik teljesítendõ programként tûzik ki maguk elé a zenehallgatást: háttérzenének vagy egy-két számra belehallgatni abszolút értelmetlen, és egyszer-kétszer végighallgatva is csak annyi marad meg az emberben, hogy ott volt rajta a grunge minden ikonjának hatása, de volt valami más, valami egyéni íz is. Igazán kiemelkedõ dal nincs rajta, legfeljebb a többitõl merõben eltérõ - a magyar nyelvû, félakusztikus, füstfelhõ mögül szóló Miattad -, egyetlen hosszú számként hallgatva viszont nehéz lenne benne hibát találni. Sokan fognak elmenni hát a lemez mellett, és noha egyértelmû, hogy õk járnak rosszul, az azért felróható az Angertea-nek, hogy nem helyezett el legalább néhány csalit a felszínen is.

Edge Records, 2009

****