Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy a magyar játékfilmkészítés olyan, mint a repülőgép (van turistaosztálya), de azért ez már mégis valami: erotikus thriller Gyimesben... - hogy oda ne rohanjak!
*
Persze nem kellett az ilyesmitől mindig nagy hátasokat dobálni, hisz a háború előtt például egymás sarkára hágtak a pesti mozikban a havasi történetek, Erdély a spájzban volt. Van is rá egy pozitív meg egy negatív példánk. Szőts István 1942-es Emberek a havason című alkotása (Görbe Jánossal és Szellay Alice-szal) a magyar filmművészet legtetején székel ma is, ellenben például Csepreghy Jenő 1938-as Uz Bencéje (Jávor Pállal és Bilicsi Tivadarral) egy elég rossz tréfa, neves fővárosi művészek vendégszereplésével. Mondhatnánk, hogy Szőts filmje akkor is félelmetes drámai erőt mutatna, ha máshol játszódna, de marhaság lenne - az ugyan máshol el nem készülhetett volna. A másik játszódhatna akárhol, Jávor, Greguss és a többiek ugyanolyan idegenül mozognának akár az északi sarkon is. Ráadásul mindkettő azonos író, Nyírő József művének adaptációja, amiből persze semmi nem következik, legfeljebb az, hogy jelen filmünkhöz is kihívhatták volna a régi idők náciját (tudjuk, akadályoztatva van). Fel sem tűnt volna, annyian (öten-hatan) írták ezt a filmet (köztük a jelenkori erdélyi irodalom két jelese: Ferenczes István és György Attila is). Mindevvel együtt úgy ítéljük meg, hogy Zsigmond Dezső Boszorkánykör c. filmművével nem támadt fel a háború előtti irály, pedig valójában nem nagyon tesz ez sem mást, mint azok. Nekünk (jaj: anyaországiaknak; pontosabban: biztonságos távolban élőknek) furcsán beszélő embereket mutat drámai (vagy vicces) szituációkban, s attól lenne érdekes az egész, hogy másképp reagálnak, mint esetleg mi (pesti nézők). S hogy nem támadt fel, az nagyon rendben is van.
A Nílus deltája
Szerte a nagyvilágban is léteznek ilyen etnoturisztikai vagánykodások a moziban, s ha akarunk, megkülönböztethetünk két iskolát is, bár felesleges. Az egyik emblematikus darabja A szarvasvadász, melyben Cimino először bemutatja egy pennsylvaniai ukrán közösség ünnepnapjait, aztán fogja a csoportozat bizonyos egyedeit, s sós kútba, kerék alá teszi őket, meg sem áll velük a vietnami háborúig. Nem is kell túl mélyen belegondolni: ugyanerre a rugóra jár a híres Coppola-mű, A Keresztapa is, ám az már átkötés a másik vonalhoz, amennyiben olasz népies vircsaftként mutatja be a városi háborúzást. E másik irányt például Szergej Paradzsanov vette (ugyancsak az időszámításunk előtt), elbolyongott hoszszan felvevőjével a felkeresett népek ruházatának rojtozatán, aztán az egyiküknek a kezébe nyomott egy baltát, s jöhetett - lassan, nagyokat nézve, ritkán szólva - az ereszd el a hajamat. A hét végén adta a Duna tévé tőle az 1964-es Elfelejtett ősök árnyait - esküszöm, mintha csak promó lett volna: Zsigmond filmje száz százalékig ehhez a vonalhoz tartozik (és benne volt a Duna tévé is).
S van ebben az utóbbi irályban valami szimpatikus szerénység, miszerint minden jól van (például a gyimesi havasokban), nem kell ahhoz már semmit hozzátennünk, ha megmutatjuk a la nature, vagy bemutatunk egy odavalósit, akkor dokumentumfilm lesz, ha odaerőszakolunk egy sztorit, akkor játékfilm. Mindegy, csak ne kelljen gondolni semmit se - ez a különbség egyébként Cimino és Paradzsanov között is, ám a grúz mester mentségére szóljon, hogy akkoriban az is tett volt, ha valaki egyáltalán szóba hozta, hogy léteznek - a sok szovjet között - urambocsá' huculok is. Jóllehet ez sokáig a csángókkal is így volt, de ma már nem mentség az ilyesmi. Az ibuszos film ezen, a helyiek barázdált arcán elidőző, s közben hülyeségeket komoly pofával beszélő irányzatának leglátványosabb kudarca az utóbbi időben a dúsan díjazott Delta volt.
Zsigmond is szemrebbenés nélkül adhatta volna filmje címének, hogy Delta 2. Felmérték, hol eresztett legjobban az 1., s ott próbálták tapasztani. A felismerés pedig abban állt, hogy nem jó hozott anyagból dolgozni, mert az szövetidegen, van itt sztori dögivel, legendák, mesék, miegymás. Ugyanakkor a főszereplőn, de legalább a jelmezén igazíthattak volna - Trill Zsolt úgy jön, mint aki a Delta (1.) forgatásáról érkezett és nem volt ideje átöltözni, megborotválkozni (csendben jegyezzük is meg, hogy ott vele alighanem jobban jártak volna). Jön, bemegy a kocsmába, csuda arcok ülnek ott a poharukba révedve - ezt nevezik a műkorcsolyában kötelező elemnek (neve is van, olyan, mint a dupla Rittberger, szimpla Tarr). Ám van egy perdöntő különbség is! Vagyis azonosság. A Delta és a Boszorkánykör minden kockáján látszik, hogy hány forint lett ráköltve. Előbbire sok, erre meg kevés - vérlázítóan kevés.
Thriller, Zsolt!
Ugyanakkor nem az alkotók szeme lett kiszúrva vele, hanem a nézőké, mert 60 millió HUF arra éppenséggel elég lehet, hogy borzalmas technikákkal és kiváló helyi színészekkel két-három év alatt össze lehessen hordani valamit. Ám ha a végtermék azt célozza, hogy az általa mutatott tájnak éppenséggel döntő dramaturgiai funkciója legyen, akkor ez a látvány szimpla gyalázat. Mit látunk? Öregapám kifakult képeslapjain iparkodó szereplőket; se szín, se térélmény, csak a dilemma, hogy tényleg az Ecserin vették-e hozzá a videokazettát. Szirtes András, a híres filmrendező egyszer azt mondta, hogy "ha egy forint van, akkor abból kell filmet csinálni" - ja, egy szál gyufa keserű magányáról. És azt is elhiszem, hogy hatvanmilliót Magyarországon dokumentumfilmre nem lehet összekalapozni, ami - egyébként - nyilván disznóság, de nem vagyok biztos benne. Zsigmond számos érdekes dokumentumfilmet forgatott eddig épp ezen a környéken, ilyenformán jelen művét tekinthetjük akár összegző alkotásnak is, lévén jól megtalált erdélyi színészeit (Tankó Erika a temesvári, Tompa Klára a marosvásárhelyi, Pálffy Tibor a sepsiszentgyörgyi, Czintos József a szatmárnémeti színházból, Trill a Róna utcából jött) eresztette össze eddigi dokumentumfilmjeinek hőseivel (Út Calarasiba; Józsi nővér és a sárga bicikli; Csigavár; Aranykalyiba). Kétségkívül magyar filmen ritka szimpatikus kompánia - ha csak rajtuk múlna, itt akármi is lehetne.
A történet biztosra látszik menni, egyfelől megtörtént (csecsemők tűntek el valamikor), másfelől százesztendős legenda. Harmadrészt egyszer már bejött, Lakatos Róbert alig húszperces kisjátékfilmjében (Ördögtérgye; 2004). Fenn az esztenáknál (tájnyelvi kifejezés, szabad fordításban annyit tesz, kiszera méra bávatag) vadleányok garázdálkodnak. Ha arra jár egy férfi, elkapják, megforgatják a fejük felett, s úgy vagy máshogy üzekednek vele, amitől aztán az a férfi, zsupsz, semmivé lesz, elmúlik, csak valami gabonakörre hasonlító folytonossági hiány (boszorkánykör) marad utána. No, ide tér vissza társát segíteni az akaratán kívül elszármazott rendőri beosztású árva. A társ a gyerekeltűnések irányába fejt ki nyomozást épp, amikor előkerül egy valaha eltűnt gyerek - ilyen a világ a csángóknál, ahol minden másmilyen. Aztán eltűnik a nyomozó, s őt kell keresnie az eltűnt gyereknek.
Mindezek után nem hagyhatjuk szó nélkül az ugyancsak roppant autentikus zenét sem, bár ahhoz nem kellene több mint fél évtizedes helyben végzett kutatómunka, hogy az ember büfé legyen az erdélyi népzenéből, mert ahhoz elég a fővárosi mozik és néhány zenés szórakozóhely, illetve a szakirányú tévéműsorok sűrű látogatása. Mindenesetre itt már az első kockákon a tavaly elhalt híresség, Zerkula János húzza. S magát a filmzenét jegyző Dresch Dudás Mihály is, hát, hogy mondjuk, a "tőle elvárható (nagyon) magas színvonalon" teljesít. Mégis megette a fene az egészet, hiszen amikor felcsendül a zene, az olyan, mintha a mozigépész a kijelölt pillanatban (amikor egy gazdátlanul és különösebb elképzelés nélkül, ám kétségkívül szép mozdulatokkal vágtató lovat lát - tehát sűrűn) bekapcsolná maga mellett az orsós magnót, aszt' hadd szóljon, s amikor visszajönne a cigiből, kikapcsolná.
A Boszorkánykör kétségkívül elszalasztott lehetőség, isten tudja, lesz-e egyáltalán alkalom még ilyenre, pedig csak több türelem kellett volna hozzá, rendesebben megírni a könyvet, megvárni, míg tényleg összejön rá a pénz, szóval méltó elbánásban részesíteni azokat, akikről éppenséggel szólni akarunk.
Mert az (ön)gyilkos látszat, hogy ők beérik kevéssel.
Forgalmazza a Quality Pictures - Cinereal; a cikkünk címét Ráthonyi Ákos 1938-as filmjéről vettük.
