Magyar Narancs: Hogyan alakult idővel a felállás?
DP: Jelenleg kilencen vagyunk a bandában, ebből négyen már az elejétől fogva. Rajtam és a hegedűs Richard Bourreau-n kív még a hangmérnökünk és a menedzserünk eredeti tag. ´k is a zenekar szerves részének számítanak, együtt lélegzik az egész kollektíva.
MN: Még mindig létezik a Lo´Jo- kommuna?
DP: Igen, de ma már nem egymás lakásában pecózgatunk, hanem van egy szép új házunk stúdióval, irodákkal, vendégszobákkal és egy nagy közösségi teremmel. Kezdetben elég nehéz volt a megélhetés, mivel először egy utcaszínházi társulattal (Jo Bithume Company) jártuk az országot-világot. Akrobaták, bohócok előadását kísértük, mégis költői atmoszférája volt az egésznek. Az első kazettánk ennek a korszaknak a dokumentuma. Később léptünk kapcsolatba egy helyi filmkészítő társasággal, a Zurral, melynek munkásságára ugyancsak a költőiség volt jellemző. A speciális fényekkel, mozgásban lévő tárgyakkal operáló vetítéseiken élőben játszottunk, gyakran a cirkusszal kiegészülve.
MN: Ez volt a Cinemizik névre hallgató projekt.
DP: Igen, ennek a soundtrackje jelent meg 1988-ban. Összességében elég kevés hanganyagunk van, a két igazi CD-nken - Mojo Radio (1998), Bohéme de cristal (2000) kívül csupán két öt-hat számos kis CD, egy kazetta és egy bakelit.
MN: Honnan jött a Lo´Jo név?
DP: Először nem gondolkodtam a jelentésén, mindössze egy normális szavakkal leírhatatlan, mágikus érzést fejezett ki számomra, valami olyasmit, amit akkor érezhet az ember, ha már az összes korlátjától megszabadult. Mostanra aztán kialakult bennem egy kép, mely szerint Lo az élet egyik, a Jo pedig a fordított fele, úgy, mint a jin és a jang.
MN: A Mojo Radio jelentése is érdekelne. A Mojo szóval eddig a fekete zenék kapcsán találkoztam.
DP: Úgy gondolom, hogy ez a régi szó Afrikából, a Niger folyó mellől ered, s a rabszolgákkal együtt hurcolták el Amerikába. Ott New Orleansban bukkant fel először, a feketék szenvedését megéneklő blues kialakulásával. Ez a szó különlegesen pozitív vibrációval, mondhatni varázserővel bír, ezért kezdtük el használni. A távoli földrészeken élő népek és zenészek közötti kapcsolatot testesíti meg; egy olyan utazó szó, amelyhez a zenekarunkat szeretném hasonlítani.
MN: A lemezeitek simán beillenének egy-egy világzenei válogatásnak. Mennyi szerepe van ebben a tagok különféle etnikumú hátterének?
DP: Az együttesből mindenki ugyanabban a városban született, mindannyian franciák vagyunk. Persze a felmenőink között találhatók marokkói, algériai, karib-szigeteki szülők is, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy nem a származás a döntő, hanem a nyitottság. Végül is a Lo´Jo egész történe az emberekkel való találkozásokról szól. 1984-ben ismerkedtem meg Angers-ben egy radzsasztáni tablással, akivel nemsokára együtt játszottunk a Lo´Jo első formációjában. Azóta több indiai zenekarnak szerveztünk francia turnét, így kerülhettek a Mojo Radióra közreműködők a híres Musafir zenekarból. (Azóta már Maharaja a neve, és most ugyancsak fellépett a Szigeten.) A cigányzenéhez való vonzódásunkat aztán egy lengyel turné során mélyítettük el, noha a mifelénk honos stílusokat is nagyon szeretjük.
MN: S honnan az afrikai beütés az utolsó lemezeteken?
DP: Bamakóba, Mali fővárosába 1996-ban utaztam először, azóta évente elmegyünk. Az afrikai zene valahogy közelebb visz az élethez. Most már a harmadik afrikai zenei fesztivált rendezzük a városunkban, és tavaly szerveztünk egy fesztivált Mali északi részén, a sivatagban, ahová a nomád körülményeknek megfelelő mozgatható színpadot és felszerelést vittünk. Az új albumunk egy részét ottani zenészekkel közösen szereztük, s a lemezfelvételekre is meghívtunk pár tuareg muzsikust. Richard, a hegedűsünk pedig talált egy számunkra eddig ismeretlen vonós hangszert, szóval lesz majd egy-két újszerű hangzással bíró dalunk.
MN: A rengeteg külső hatás mellett markáns francia íz is érződik a dalaidban, és itt nem csupán a rekedtes hangodra célzok...
DP: Hát, elfogadom, francia vagyok... De különben jogos a felvetés, mert kezdetben sokat harcoltam a tipikus franciaságom ellen. És sok tekintetben ma is tart ez a küzdelem, különösen a franciák kolonialista felfogása ellen. Az nagyon távol áll tőlem, ahogy a hazám lekicsinyel, semmibe vesz más népeket. Egyébként tényleg francia módra énekelek és írok dalszövegeket. A költészet az a terület, amit a francia kultúrából leginkább át tudok emelni a zenénkbe. Rimbaud- és Apollinaire-rajongó vagyok.
MN: És miről szólnak a dalaid?
DP: Történeteket mesélek az élet dolgairól. Általában van bennük egy kis politika is, de csak metaforikusan, konkrétan nem megyek neki semminek. Az új lemezünkön például van egy sztori, Kis ember a címe, s egy öreg afrikairól szól, akivel a sivatagban találkoztunk. De nem csupán neki szól a főhajtás, hanem mindazoknak, akiktől valaha is maradandót kaptunk.
Bognár Tamás
