A híd túl messze van Michael Caine, Sean Connery, Robert Redford, Anthony Hopkins, Gene Hackman, James Caan egy filmben - ez már milyen? A fölsorolás ráadásul korántsem teljes, még az epizódszerepekre is Liv Ullmann vagy Sir Laurence Olivier jutott. Richard Attenborough 1977-ben készült, 175 perces produkciója a második világháború egyik nagyszabású, ámde totális kudarcba fulladt szövetséges akciója, a több tízezer áldozatot követelõ Market Garden hadmûvelet elõtti tisztelgés is egyben - a jeles színészgárda is épp e gesztust hivatott érzékeltetni. A rendezõ ugyancsak nem titkolt szándéka volt, hogy túlszárnyalja a tíz-egynéhány évvel azelõtti, a normandiai partraszállást földolgozó, nem kevésbé grandiózus A leghosszabb napot. (Amúgy mindkettõ alapja egy-egy Cornelius Ryan-mû.)
Attenborough munkája a nyilvánvaló emlékmûjelleg ellenére is fölöttébb eleven háborús film: legalább nettó másfél órányi intenzív lövöldözés meg elképesztõ menynyiségû ejtõernyõs van benne, némi kritikai él a britek felelõtlennek láttatott haditervezése miatt, és még a németek sem idiótaként jelennek meg. Mi több, a harminc éve forgatott csatajelenetek is állják az összevetést a mai harcászati jellegû mûalkotásokkal. Mi pedig fölmérhetjük, hogy a korszak összesereglett sztárjai képesek-e a nekik jutott néhány percben fölépíteni olyan karaktereket, mint mondjuk a tragikus sorsú lengyel Sosabowski vagy a törtetõ, flegma brit Browning tábornok. Nagy megrendülésre azért ne számítsunk.
B. I.
Forgalmazza az InterCom
****
11 Tizenegy novella, 11 kórtörténet. Patricia Highsmith természetes egykedvûséggel vezeti be olvasóit szereplõi életébe, semmi blikkfang, mintha nem is az önfeladás legvadabb horrorjaiba merülnénk mind mélyebbre, hanem valami konszolidált tájleírásba keveredtünk volna. A trükk az, hogy e szenvtelen hangot akkor sem váltja fel egy másik, kevésbé analitikus tónus, amikor a megfigyelés alá vetett lényekre épp ráomlik addigi életük jól karbantartott tarthatatlansága. Highsmith mesterien megszerkesztett nekrológjaiban sem elnézésre, sem a dicsõségek kidomborítására nem számíthatunk, ellenben a haláltusára, az utolsó percek kapálózására, az arcokra ráfagyó jeges rémületre annál inkább. Mondhatnánk persze, hogy mizantróp kéjelgés, hidegfejû kalkuláció az egész, 11 gyakorlat a figyelemelterelés és sokkterápia szakszerû alkalmazására, de éppenséggel a drámai végkifejlet a legkevésbé szíven ütõ ezekben a villanásnyi történetekben. Az utolsó pillanat leírása inkább csak a tartozásteljesítés része, jár az olvasónak, de a lényeg már eldõlt, a vírus kifejlõdött az elõzõ oldalakon. Valamennyi novellában vihar elõtti csend, melyre az írónõnek ezer szava, színe, hangulata van. Az emberanyag finom romlása, az oda nem figyelés vagy éppen a mániákus odafigyelés gyilkos apróságai - ezekbõl épít az írónõ szörnyû katedrálist. Az irodalmi helyosztó rég lezárult: Highsmith nem krimiíró (mintha ugyanez kizárná a nagyságot), hanem irodalmi fenomén.
- kg -
Fordította Baló András Márton. Holistic Kiadó, 270 oldal, 1990 Ft
*****
Gotthard Annak idején egy-egy Tankcsapda-koncerten lehetett olyasmit látni, amit a minap az A38-on: a közönségben az õsz hajú nagyfater és a hétévesforma, karon ülõ kislány együtt énekli a hard rock dalszövegeket. Pedig most nem 'csapda volt (onnan mostanában már amúgy is el-elmaradoznak a húsz évnél idõsebbek), hanem a hamisítatlan, old school rock egyik neves zászlóvivõje, a svájci Gotthard.
Az a Gotthard, ahol a rock and rollnak még kelléke a poros westerneket idézõ szájharmonika-szóló, ahol az énekes - aki nem felejti el megemlíteni, hogy a magyar lányok a legszebbek - kondizni jár, hogy jól mutasson rajta a köldökig gombolt ing és az ujjatlan trikó is, ahol az együttes pólóján nemes egyszerûséggel a "Who the fuck is DJ Bobo?" felirat díszeleg (Bobo szintén svájci ugyanis), és ahol a gitáros nem a turnébusszal, hanem idõgéppel közlekedik - egyenesen a hetvenes évekbõl. No meg az a Gotthard, amelynek rajongó rockerleányai rózsát, durvább esetben melltartót ajándékoznak az énekesnek a koncert közben, és ha csak lehet, megfogják kinyújtott kezét. Tiszta Guns 'n' Roses - csak ott a nevezett kellékeket már kiszorította Axl oxigénsátra és egyéb nyavalyái.
Egyszóval igazi rock and roll show-nak lehetett részese, aki felszállt az állóhajóra a Gotthard kedvéért (a Redeem nevû elõzenekar unalmas rádiórockja miatt ezt aligha tette meg bárki) - és nem is volt kevés belõlük, a hajót legalábbis simán megtöltötték. Nem hiába: a zenekar - és elsõsorban az énekes Steve Lee - lelkesedése hamar átragadt a közönségre is, olyannyira, hogy a tervezett ráadás után még egyszer visszatapsolták a svájciakat.
De ne rohanjunk elõre: a legutolsó lemezt május óta turnéztató együttes show-ját a friss album elsõ két dalával kezdte, hogy aztán prezentáljon jó párat a régebbiek közül, meg néhányat a legnagyobb slágerekbõl. Azt meg, hogy egy-két szám alatt taps helyett a szánk elé kaptuk a kezünket az ásítást leplezendõ, azóta már el is felejtettük.
Kovács Bálint
A38, október 9.
****
A kaptár 3. - Teljes pusztulás A kutya se hitte volna, hogy megérjük az élõhalottas zsáner ily könnyed visszatántorgását a sírjából. Ráadásul új hõseink rohadtul erõsek, piszkosul gyorsak, és a lényeg: mindig övék az utolsó falat (s az adja a másikat). Napnál is világosabb, hogy muszáj volt sebességet váltani, hisz mára a reformkonyhai felvarrások nélkül maximum önmagát zabálhatná fel az agyatlan hullasereg. A szépség és a szörnyetegek újkori háborújában amúgy kedvenc színésznõink egyike, Milla Jovovich intézi az ügyeket. Nem is érdemtelenül jutott idáig: a világhírû kozmetikai cég volt modelljének baktériummentes pórusai, széles mosolya nyomán elõvillanó hibátlan fogsora régóta borzongatja a férfiközönséget. Lelkesedésünk azonban nemcsak esztétikai természetû. Tudvalevõen hosszú út vezetett a lagúnától Orléans szûzies felszabadításán át a teljes pusztulás madmax-szagú Vegasának homokdûnéiig. A létfenntartáson innen, a búcsúpuszin túl elõadásában limitált számú nõies érzelem, érzékiség keveredik a virtigli macsó akciók közé. Szükség is van mindkettõre, hisz támadnak a kétlábúak, a négylábúak, a döghússal fertõzött madarak (!), harap a megszelídített szobahalott - a moszkitókat, békákat és egyéb ínyencségeket talán a következõ alkalomra tartogatják. Semmi kapkodás, ráérünk. Hiszen a mû eszmei és praktikus mondandója szerint nincsen is egyéb dolgunk, mint a csendes, méltóságteli szemlélõdés, hiszen az emberiség megrohadt, kész, vége, ennyi volt. Kígyó, béka porainkra!
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**
VERDI AIDA címû operájának tavaly téli, szezonnyitó elõadásáról a milánói Scalában eddig a botrány jutott el hozzánk. Hogy a Radamest éneklõ Roberto Alagnát kifütyülték, ezért jelenet közben elhagyta a színpadot, és a civil ruhában beugró váltótárs (cover) érkeztéig Komlósi Ildikó mint Amneris tartotta a frontot, vagyis rendületlenül tovább énekelt. Most, hogy látható az elõadás felvétele - nem az ominózus estéé, hanem egy másiké -, elmondható, hogy a botrány napján legalább történt valami a színpadon. A felvételen ugyanis semmi lényeges nem történik azon kívül, hogy mindenki - köztük Alagna is - végigénekli a szerepet. Az utóbbi kásás hangon, amely a középregiszterben szinte eltûnik, és csak a magasságokban jön elõ. A baritonista Carlo Guelfinek dettó nincs kellõ hangmatériája Amonasro szerepéhez. A nõk jobbak, Komlósi Ildikó szép színû, kiegyenlített mezzója és intenzív éneklése elég egy vokálisan formátumos Amnerishez, Violeta Urmana pedig jelentõs volumenû szoprán birtokosa, amely különösen a drámai szakaszokban teljesedik ki, de Aida (nem kevés) lírai, bensõséges, spirituális megszólalásához is képes átlényegülni. Mindez nem hatna meg egy szimpla hanghordozón (Riccardo Chailly dinamikus vezénylése dacára), de mintha nem is lenne fontos: eltakarja az Aida elõadás-hagyománya, a dekoratív látványosság.
A Scala reaktiválta az idõs Zeffirellit, akinek egykori rendezéseit többször utánrendezték. Most õ maga rendezte után saját magát, mozgalmas, pazarló és üres tablókkal, amelyekben emberileg telítetlen bábokként, magukra hagyva, banális közhelyeikbe kapaszkodva ágálnak az énekesek. A helyzetet súlyosbítja a mûvészkedõ adásrendezõ, aki minduntalan homályos drapériákat és kegytárgyakat használ vágóképként, miközben lemarad a lényegrõl: a cselekmény értelmes közvetítésérõl.
- káté -
2 DVD, Decca 2007, Universal
*** és fél
Sven Regener: Berlin blues A harmincas éveibe lépõ fõhõst, Lehmann urat nem hajtja semmiféle ambíció. Míg a kreuzbergi kocsmavilág garnizonját a környezete zöme átszállóhelynek tekinti, õ csaposként dolgozik már évek óta. Ha rátölt, a whiskyt meg a sört sem nihilbõl, a felejtés kedvéért issza. Nincsenek mûvészi ambíciói, a pénz se érdekli, nem egyetemre és még csak nem is a katonai behívó elõl jött Nyugat-Berlinbe. Átlagos faszi(nak akar látszani). Egy baja van: a legegyszerûbb döntéshelyzetben is cselekvésképtelen; ahelyett, hogy valamiben elõremozdulna, lamentál, kétségbeesik, leizzad, katapultál. Valahogy aztán mindig kikeveredik a slamasztikából, legyen szó szerelemrõl, a Nyugat-Berlinbe látogató szülõkrõl vagy épp az úton keresztbe fekvõ kutyáról, azaz bármilyen hétköznapi helyzetrõl, amit képes katasztrófaként megélni. A típus az önreflexiói miatt szerethetõ, és emiatt is kezd egy idõ után idegesíteni. De még ez se annyira zavaró, mert Regener legalább nem követi el a generációs könyvek típushibáját: a figura nem szenveleg, és nem is játszik extrajófej megmondóembert. A regény kocsmafilozófiai párbeszédei helyenként zseniálisak, az NDK-t felvillantó határátlépési próbálkozás leírása nem kevésbé. A szellemesség és a lendület a vége felé egy kicsit elfogy, mégsem lehet azt mondani, hogy ne érne meg két órát az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikerét elolvasni. A húszéves Lehmann úr brémai megpróbáltatásait leíró második (valójában nulladik) rész azonban még talán ennél is szórakoztatóbb.
- bogár -
Fordította Jónás Tamás. Kalligram, 2007, 279 oldal, 2500 Ft
****
BERLIN BLUES Regenernek nemcsak a könyvét kísérte hatalmas lelkesedés Németországban, a regénybõl készült film is bankot robbantott. A sikerhez persze jócskán hozzájárult a szerzõ személye, Regener ugyanis a kultikus tisztelettel övezett Element of Crime vezéregyénisége - elsõsorban zenész. Kézenfekvõ, hogy a Berlin blues színházi elõadásában szereplõ alkalmi zenekar néhány EOC-dalt is eljátszik. Kár, hogy a muzsikusok nem állnak a helyzet magaslatán, szegény Karafiáth Orsolya pedig hiába fordította le a dalszövegeket, alig érteni belõlük valamit.
Persze ami egy Crime-rajongónak (ha egyáltalán létezik ilyen Magyarországon) skandalum, a nézõnek fel sem tûnik. A tenyérnyi színpadot - nézõtérrel együtt - kocsmává alakították, a szerencsésebbek (érkezési sorrend!!!) asztaloknál foglalhatnak helyet. Ide nem Regener zenekarának míves hangzása illik, inkább örömködõ amatõrök csörömpölése, akiknek az életébe legfeljebb az alapos lerészegedés vagy az asztali filozofálgatás visz némi színt. Vagy éppen - miként a fõszereplõ, Lehmann úr estében - egy váratlan szerelem. Ne feledjük, a nyolcvanas évek végén vagyunk, Nyugat-Berlin "halálának éjszakáján". Lou Reed, David Bowie, Brian Eno már régen elhúzta a csíkot Kreuzbergbõl, csak a lelazulás maradt utánuk. Viszont a Barkasok egyre hangosabban kaparásszák a falat.
Léner András rendezõ csupán jelzi, hogy "nyakunkon a történelem", a hangsúlyt a kocsmai kalandokra, az ezzel járó gegekre helyezi. Néha ugyan öncélúnak tûnik a sziporkázás, ami a még így is parányi játéktér minden zugát az elõadás szolgálatába állítja, de miután megszokjuk a forgolódást, és az sem zavar, hogy a verekedõs jelenetben nem minket törölnek képen, kimondottan szórakoztatóvá válik az egész. Nemcsak nekünk, hanem a színészeknek is, akik közül elsõsorban a Lehmann urat játszó Jánosi Dávid alakítása marad emlékezetes.
- legát -
Budapesti Kamaraszínház - Ericsson Stúdió, október 12.
*** és fél
Flandria Kérdésünkre, hogy pályatársai közül kiknek a munkáit becsüli a legtöbbre, Michael Haneke szemrebbenés nélkül Bruno Dumont nevét említette. Szép pillanatnak lehettünk tanúi: az európai mozi ünnepelt mizantrópja ölelte kebelére az európai mozi ünnepelt mizantrópját, majd egy elegáns mozdulattal fogta a kalapját, és meg sem állt Amerikáig, ahol beállításról beállításra újraforgatta a Funny Gamest. Haneke ment, Dumont maradt, bár ha úgy vesszük, a Flandriában is ott bujkál egy remek remake lehetõsége, feltéve persze, ha az amerikai változatban kissé optimistább lesz a hangszerelés, és a parasztok is pirospozsgásabbak. Ha úgy tetszik, Dumont háborús filmet forgatott, aminek mostanában nagy a keletje minden fesztiválon, csakhogy az õ szörnyûségeknek kitett derék legényei korántsem olyan derekak, mint azt egy cselekményközpontú film megkövetelné. Persze nem is holmi megveszekedett gazemberek, csupán egyszerû parasztok, akik megüvegesedett tekintetüket és a túléléshez elengedhetetlen közönyt otthonról hozzák, a sivár, lassabban gyilkoló hátországból. A Flandria amatõrjei olyan természetességgel simulnak bele Dumont keresetlen naturalizmusába, olyan magától értetõdõn engednek a sorsukat egyedül irányító nehézkedési erõnek, hogy fel sem merül a mûvészi szemfényvesztés lehetõsége. Háborús élményeik azonban már korántsem ilyen élményszerûek, a paraszti lét izgalmasan bántó földszagát a sivatag némileg dezodorált levegõje váltja fel: úgy látszik, ilyen távol az ismerõs rögöktõl még Dumont-on is csak a híradóvalóság képei segítenek.
- köves -
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
*** + fél
