Zene

Huszonkét évesen minden idők egyik legfiatalabb koncertmestere, saját kvartettje van, rengeteg szólókoncertet ad, és még a New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivált és Mesterkurzust is megszervezte. A hegedűművésszel a zenésszé válásról, az amerikai és európai zeneoktatás különbségeiről beszélgettünk. Meg arról, hogy mi van, ha a koncertmester és a karmester merőben mást gondol az előadandó műről.

Van valami sajátos báj abban, hogy összeáll néhány jeles muzsikus (bár az egyiket inkább filmkészítőként ismerjük), akik még sohasem zenéltek együtt, és gyakorlatilag szabad improvizációként, vágatlanul egy ültő helyükben felvesznek öt, összességében egy egész lemezt kitevő darabot.

Bayreuth tavaly nyárra kiszemelt Lohengrinje, Roberto Alagna végül visszariadt énekesi komfortzónájának elhagyásától, s helyette Piotr Beczała vállalta a címszerepet – közös szerencsénkre.

Jasna Jovićević koncertje előtt nem gondoltam volna, hogy a formák feltétlen és alázatos tiszteletét fogom kihallani egy avantgárd jazztrió játékából, de ez történt, amikor végighallgattam friss lemezük bemutatóját.

Pontosan egy nemzedékkel fiatalabb ta­nács­adóm szokta emlegetni evidenciaként: mégiscsak a kamarazene a legjobb. Főszereplő is vagy, epizodista is, és közben megtanulod, mi az alkalmazkodás.

A punk keresztapja, a stage diving feltalálója és a rock and roll nagy túlélője tisztességes punkkoncertet adott a Budapest Parkban. Tisztességeset, mert mindenki azt kapta, amiért jött: nagy slágereket, tévedhetetlen beszt­ofot, és persze a rockzene utolsó örökmozgóját Mick Jagger mellett, aki még ma is tud mindent, amit félszázada tudott.

Április 1-jén, de nem tréfa.

Az új, sorrendben negyedik Ed Sheeran-lemez címe önmagában is ironikus: a folytatása ugyanis a még 2011-ben kiadott No. 5 Collaboration Project EP-nek, amelyet (négy előzményével együtt) Sheeran azért rakott össze érdekesnek és formabontónak szánt, underground grime előadókkal közösen felvett dalokból, hogy valamelyik nagy kiadó végre szerződtesse.

Vannak jelentős zongoristák, akiknek művészete nem vált széles körben kedveltté a magyar zenehallgatók között, legfeljebb a szakma szűkebb köreiben ismert. Ilyen Rosalyn Tureck, Maria Jugyina. De említhetünk férfit is: Alexis Weissenberg (1929–2012) Magyarországon hasonlóképpen ismeretlen.

Ha van szokatlan fő fellépő az idei Szigeten, akkor az a Matt Berninger vezette The National. Nyolc évvel ezelőtt még kettővel korábbi sávban léptek fel a fesztiválon, azóta viszont rengeteget emelkedett az ázsiójuk. Ettől persze még szokatlan, hogy a nagy rapsztár, Macklemore előttük lép fel, de tényleg örömteli, hogy ez a független, középkorú és mifelénk kissé obskúrusnak számító rockzenekar headliner lehet.

Annak, aki még soha nem hallott Zazról, úgy írnánk le a franciák kedvencét, mint Edith Piaf és Janis Joplin modern kori keverékét. Az igazi neve: Isabelle Geffroy, majd’ 40 éves, de ma is kislányos bájával és vadócságával hódít, ráadásul úgy, hogy egyszerre elegáns francia hölgy és tomboló hippi, kocsmai sanzonénekes és a színpadot szétugráló rocksztár. Mindehhez társul hol reszelős, hol lágyan megszólaló hangja, tökéletesen idomulva a stílusok váltakozásához.

Lehetett tudni, hogy az énekes legújabb dobását, a California Son című feldolgozáslemezt nem fogja ekkora érdeklődés kísérni, de azt csak találgatni lehet, hogy egyáltalán miért született meg: az ihlet hiánya miatt, vagy éppen „népművelői szándékkal”?