Vannak jelentős zongoristák, akiknek művészete nem vált széles körben kedveltté a magyar zenehallgatók között, legfeljebb a szakma szűkebb köreiben ismert. Ilyen Rosalyn Tureck, Maria Jugyina. De említhetünk férfit is: Alexis Weissenberg (1929–2012) Magyarországon hasonlóképpen ismeretlen. Közös hármukban, hogy mind felvételt készítettek a Goldberg-variációkból. A Bulgáriában született zsidó zongoravirtuóz tizenkét évesen egy zenerajongó német katona jóvoltából szökhetett meg egy náci koncentrációs táborból. Felnőttként Karajan kedvence lett: a karmester korának egyik legnagyobb zongoristáját vélte felfedezni benne. Bach-felvétele 1982-ből származik, és mindenben ellentmond Glenn Gould akkor már meghatározó koncepciójának – de a historizmus elveinek is. Vérbeli virtuóz-romantikus értelmezés, igaz, kristályos zongorafaktúrával, és olyan rubatókkal, amelyek végső soron közel állnak a korhű iskola által hirdetett eszményekhez. Szenvedélyes, reprezentatív, zabolátlan játék – hallatán Bach ortodox hívei a hajukat tépik. A nagy kritikustól, Fodor Gézától sok mindent tanulhattak kollégái, a többi közt azt, hogy ne a saját elvárásainkkal közelítsünk egy interpretációhoz, hanem próbáljuk megérteni a művészi szándékot, arra keresve választ, hogy a produkció a saját paradigmájában érvényes-e. Ha ezzel a nyitottsággal fordulunk Weissenberg Bach-zongorázása felé, azt mondhatjuk: lenyűgöző. Ezt a lemezt azok hallgassák, akik szeretnek egy alkotást többféle nézőpontból szemlélni. Akik nem hiszik, hogy csak egyféle „művészi igazság” létezhet.
EMI Classics/Warner Classics, 2019
