KOMOLYZENEI MELLÉKLET - A koncertetikett évszázadai

Isten házából a templomba

  • Novotny Anna
  • 2020. november 22.

Zene

Ma az elegáns zenészek és a pisszenést sem hallató közönség korában elképzelhetetlen, hogy hangos pohárcsörömpölés, csámcsogás, esetleg dühödt vagy lelkes bekiabálások zavarják meg a klasszikus zenei koncerteket. Hogyan változott a műélvezet módja a reneszánsztól Wagnerig? Átszáguldunk pár száz éven.

Az emberi faj fennmaradásának egyik kulcsa a gyors alkalmazkodóképesség – és lám, most is, egy pillanatnyi megtorpanás után a leleményes közönség a hátrányból előnyt fabrikált – no meg különleges arctakarókat. De nem mindig volt alapvetés, hogy a koncert- vagy operalátogatás egyik fontos eleme az öltözék gondos kiválasztása legyen.

A nyugati zene történetének kezdete, vagy legalábbis az a kezdőpont, melyet a divat szempontjából szemügyre venni érdemes, a hitélethez köthető. A 17. század előtt évszázadokon át a templomi tér jelentette azt, amit ma koncertteremnek hívunk, itt prezentálták azokat a liturgikus műveket, amelyeket (kis jóindulattal) a modern kori koncertek elődeinek nevezhetünk. Egy Bach-kantáta, mely ma átszellemült élvezetet okoz a koncertterem esti fél 8-as előadásán, annak idején egy teljesen átlagos vasárnapi istentiszteleten csendült fel, a szerző és egyben orgonajátékos Bach pedig hétről hétre ontotta a darabokat. A szakralitás – a későbbi évszázadokkal ellentétben – nem a szerzőt vagy az előadót, hanem a zenét övezte, így a muzsikusok alig látszottak az orgona takarásában. Sötét ruhában muzsikáltak a szintén igen szerény és visszafogott gúnyába burkolózó gyülekezetnek.

Az 1600-as évek végének történelmi fordulatai a zenére (és a divatra) is rányomták a bélyegüket. A muzsika lassan kiszabadult a templomból, és beszivárgott az előkelő otthonokba, ahol a spiritualitás helyébe a szórakoztatás lépett. Zenés vacsora? Baráti összejövetel élő zenével? Temetés? Szabadtéri ünnepség? Nos, mindezek zenei kíséretei a mindennapok részeivé váltak, és ne felejtsük el – főként, ha öltözködésről esik szó –, hogy időközben, az 1500-as évek legvégén, megszületett a zenehallgatás mai napig legnagyobb misztikummal övezett műfaja, az opera is. És mint minden, ebben a változásban is nagy szerepet játszott a műfaj támogatásának kérdése, az, hogy az egyház finanszírozó szerepét egyre inkább a nemesség vette át. Ahol pedig szervezett muzsikálás folyt, ott a megrendelő diktálta a szabályokat. Georg Friedrich Händel 1717. július 17-én bemutatott Vízizenéjét I. György király megrendelésére írta, aki egy hajón, a Temzén ringatózva hallgatta meg a három szvitből álló szerzeményt. A darab annyira megtetszett neki, hogy ott frissiben háromszor eljátszatta a muzsikusokkal. Minthogy a három szvit összesen 22 tételből áll, a kor összes ismert hangszere (mínusz a szállítási nehézségek miatt a csembaló) szerephez jut benne, a teljes mű pedig több mint egy órát tesz ki, igencsak megterhelő feladatról beszélünk. Ám amit a felső néposztály szeret, azt másolják az alsóbbak is: lett légyen az zenei ízlés, avagy öltözködés, részvétel egy nagyszabású mű bemutatóján. A divat valahonnan innen indulhatott.

Eközben az operaházakban is pezsgő társasági élet zajlott, olyannyira, hogy szinte maga az előadás számított az est legjelentéktelenebb pontjának. A közönség amellett, hogy kedvenc sztárénekesére (és nem magára a mű egészére) volt kíváncsi, elsősorban ismerkedni, pletykálni, enni, inni, netán szerencsejátékot játszani járt a dalszínházakba. A 18. század közepi Itália zeneszerzői a kulináris élvezetekre azzal is rásegítettek, hogy a második felvonás első áriáját egy, az est szempontjából jelentéktelenebb énekesre írták – ez volt az úgynevezett sörbetária (aria di sorbetto). Ekkor szolgálták fel ugyanis nagy csörömpöléssel a szóban forgó édességet, a csengő-bongó kana­laktól pedig a muzsikát nemigen lehetett hallani. Az általános eszmecserét, hangos szakértést, tetszés- és nemtetszés-nyilvánítást, füttykoncertet, ovációt magába foglaló zajtömeg igen sokáig az itáliai operaházak sajátja maradt, olyannyira, hogy Mary Shelley, a Frankenstein szerzője, nem mellesleg nagy operarajongó, panaszosan jegyzi meg 1840-ben, a milánói Scalában tett látogatása után, hogy a lókupecek és a tőzsdespekulánsok fecsegésétől alig hallott valamit az előadásból.

A romantikában aztán ismét fordult a kocka, és a megrendelő helyett az előadó és az általa előadott mű került a középpontba. A korszak emblematikus figurája Liszt Ferenc, az első szupersztár, aki jobbnál jobb sztorikkal szolgált kortársainak – és az utókornak is. Nők (és férfiak) hada követte rajongva koncertkörútjain, a jelenséget Heinrich Heine nem kis malíciával a lisztománia kifejezéssel illette. Liszt gondosan lefektette a sztárkultusz mai napig érvényes szabályrendszerét, a többi közt a következő fogásokat alkalmazva koncertjein: a zongorát mindig úgy forgatta el, hogy előnyösebb profilját lássa a publikum; dedikált fotókat osztogatott, illetve ezeket is, valamint különféle ereklyéket, hajtincseit, ruhájának egy-egy darabkáját árusíttatta a lelkes közönségnek. Liszt nem csupán korának egyik legkiválóbb muzsikusa, de legdörzsöltebb üzletembere, és nem mellesleg legdivatosabb sármőrje is volt. Eközben lassan kezdett kialakulni az a fajta koncertlátogatási etikett, amelyet a mai napig is ismerünk. Gustav Mahler például nem bízta a véletlenre, pontosabban a hallgatók ízlésére a tetszésnyilvánítást, Gyermekgyászdalok című ciklusának kottájába bejegyezte, hogy a tételek között nemkívánatos a tapsolás.

A 19. századra a társasági operaéletnek is bealkonyult, nagyrészt Richard Wagnernek és saját építésű bayreuthi operaházának köszönhetően. Wagner az első zeneszerzők egyike volt, aki elvárta, hogy a közönség az operái alatt csendben maradjon; ezt elősegítendő, az előadások alatt elsötétítette a nézőteret – ez korábban nem volt szokás az operaházakban. Bayreuthban a klasszikus (dal)színházakkal ellentétben nincsenek páholyok, így eltűntek a szociális érintkezés hagyományos helyszínei, valamint – részben akusztikai okokból – a zenekari árkot is elrejtette, így minden olyan tényezőt kiküszöbölt, amelyek elterelhették volna a közönség figyelmét a Nagy Műről. Ez a fajta látásmód az 1900-as évek közepére teljes mértékben becsontosodott, és tanúi lehettünk, hogy a történelem bizony ismétli önmagát: a zene helyszínei ismét a templomok lettek. Pontosabban a koncerttermek és operaházak váltak a zene templomaivá. Nem ildomos csak úgy, utcai ruhában beesni egy-egy eseményre, és a mai néző idegesen rándul össze a cukorkapapír-zörgés, a tételek közötti taps, a félhangos megjegyzések – vagy ami manapság a legrémisztőbb: a köhögés vagy tüsszögés hallatán.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.