Az emberi faj fennmaradásának egyik kulcsa a gyors alkalmazkodóképesség – és lám, most is, egy pillanatnyi megtorpanás után a leleményes közönség a hátrányból előnyt fabrikált – no meg különleges arctakarókat. De nem mindig volt alapvetés, hogy a koncert- vagy operalátogatás egyik fontos eleme az öltözék gondos kiválasztása legyen.
A nyugati zene történetének kezdete, vagy legalábbis az a kezdőpont, melyet a divat szempontjából szemügyre venni érdemes, a hitélethez köthető. A 17. század előtt évszázadokon át a templomi tér jelentette azt, amit ma koncertteremnek hívunk, itt prezentálták azokat a liturgikus műveket, amelyeket (kis jóindulattal) a modern kori koncertek elődeinek nevezhetünk. Egy Bach-kantáta, mely ma átszellemült élvezetet okoz a koncertterem esti fél 8-as előadásán, annak idején egy teljesen átlagos vasárnapi istentiszteleten csendült fel, a szerző és egyben orgonajátékos Bach pedig hétről hétre ontotta a darabokat. A szakralitás – a későbbi évszázadokkal ellentétben – nem a szerzőt vagy az előadót, hanem a zenét övezte, így a muzsikusok alig látszottak az orgona takarásában. Sötét ruhában muzsikáltak a szintén igen szerény és visszafogott gúnyába burkolózó gyülekezetnek.
Az 1600-as évek végének történelmi fordulatai a zenére (és a divatra) is rányomták a bélyegüket. A muzsika lassan kiszabadult a templomból, és beszivárgott az előkelő otthonokba, ahol a spiritualitás helyébe a szórakoztatás lépett. Zenés vacsora? Baráti összejövetel élő zenével? Temetés? Szabadtéri ünnepség? Nos, mindezek zenei kíséretei a mindennapok részeivé váltak, és ne felejtsük el – főként, ha öltözködésről esik szó –, hogy időközben, az 1500-as évek legvégén, megszületett a zenehallgatás mai napig legnagyobb misztikummal övezett műfaja, az opera is. És mint minden, ebben a változásban is nagy szerepet játszott a műfaj támogatásának kérdése, az, hogy az egyház finanszírozó szerepét egyre inkább a nemesség vette át. Ahol pedig szervezett muzsikálás folyt, ott a megrendelő diktálta a szabályokat. Georg Friedrich Händel 1717. július 17-én bemutatott Vízizenéjét I. György király megrendelésére írta, aki egy hajón, a Temzén ringatózva hallgatta meg a három szvitből álló szerzeményt. A darab annyira megtetszett neki, hogy ott frissiben háromszor eljátszatta a muzsikusokkal. Minthogy a három szvit összesen 22 tételből áll, a kor összes ismert hangszere (mínusz a szállítási nehézségek miatt a csembaló) szerephez jut benne, a teljes mű pedig több mint egy órát tesz ki, igencsak megterhelő feladatról beszélünk. Ám amit a felső néposztály szeret, azt másolják az alsóbbak is: lett légyen az zenei ízlés, avagy öltözködés, részvétel egy nagyszabású mű bemutatóján. A divat valahonnan innen indulhatott.
Eközben az operaházakban is pezsgő társasági élet zajlott, olyannyira, hogy szinte maga az előadás számított az est legjelentéktelenebb pontjának. A közönség amellett, hogy kedvenc sztárénekesére (és nem magára a mű egészére) volt kíváncsi, elsősorban ismerkedni, pletykálni, enni, inni, netán szerencsejátékot játszani járt a dalszínházakba. A 18. század közepi Itália zeneszerzői a kulináris élvezetekre azzal is rásegítettek, hogy a második felvonás első áriáját egy, az est szempontjából jelentéktelenebb énekesre írták – ez volt az úgynevezett sörbetária (aria di sorbetto). Ekkor szolgálták fel ugyanis nagy csörömpöléssel a szóban forgó édességet, a csengő-bongó kanalaktól pedig a muzsikát nemigen lehetett hallani. Az általános eszmecserét, hangos szakértést, tetszés- és nemtetszés-nyilvánítást, füttykoncertet, ovációt magába foglaló zajtömeg igen sokáig az itáliai operaházak sajátja maradt, olyannyira, hogy Mary Shelley, a Frankenstein szerzője, nem mellesleg nagy operarajongó, panaszosan jegyzi meg 1840-ben, a milánói Scalában tett látogatása után, hogy a lókupecek és a tőzsdespekulánsok fecsegésétől alig hallott valamit az előadásból.
A romantikában aztán ismét fordult a kocka, és a megrendelő helyett az előadó és az általa előadott mű került a középpontba. A korszak emblematikus figurája Liszt Ferenc, az első szupersztár, aki jobbnál jobb sztorikkal szolgált kortársainak – és az utókornak is. Nők (és férfiak) hada követte rajongva koncertkörútjain, a jelenséget Heinrich Heine nem kis malíciával a lisztománia kifejezéssel illette. Liszt gondosan lefektette a sztárkultusz mai napig érvényes szabályrendszerét, a többi közt a következő fogásokat alkalmazva koncertjein: a zongorát mindig úgy forgatta el, hogy előnyösebb profilját lássa a publikum; dedikált fotókat osztogatott, illetve ezeket is, valamint különféle ereklyéket, hajtincseit, ruhájának egy-egy darabkáját árusíttatta a lelkes közönségnek. Liszt nem csupán korának egyik legkiválóbb muzsikusa, de legdörzsöltebb üzletembere, és nem mellesleg legdivatosabb sármőrje is volt. Eközben lassan kezdett kialakulni az a fajta koncertlátogatási etikett, amelyet a mai napig is ismerünk. Gustav Mahler például nem bízta a véletlenre, pontosabban a hallgatók ízlésére a tetszésnyilvánítást, Gyermekgyászdalok című ciklusának kottájába bejegyezte, hogy a tételek között nemkívánatos a tapsolás.
A 19. századra a társasági operaéletnek is bealkonyult, nagyrészt Richard Wagnernek és saját építésű bayreuthi operaházának köszönhetően. Wagner az első zeneszerzők egyike volt, aki elvárta, hogy a közönség az operái alatt csendben maradjon; ezt elősegítendő, az előadások alatt elsötétítette a nézőteret – ez korábban nem volt szokás az operaházakban. Bayreuthban a klasszikus (dal)színházakkal ellentétben nincsenek páholyok, így eltűntek a szociális érintkezés hagyományos helyszínei, valamint – részben akusztikai okokból – a zenekari árkot is elrejtette, így minden olyan tényezőt kiküszöbölt, amelyek elterelhették volna a közönség figyelmét a Nagy Műről. Ez a fajta látásmód az 1900-as évek közepére teljes mértékben becsontosodott, és tanúi lehettünk, hogy a történelem bizony ismétli önmagát: a zene helyszínei ismét a templomok lettek. Pontosabban a koncerttermek és operaházak váltak a zene templomaivá. Nem ildomos csak úgy, utcai ruhában beesni egy-egy eseményre, és a mai néző idegesen rándul össze a cukorkapapír-zörgés, a tételek közötti taps, a félhangos megjegyzések – vagy ami manapság a legrémisztőbb: a köhögés vagy tüsszögés hallatán.
