KOMOLYZENEI MELLÉKLET - Lemez

Le a fejjel!

Tudor Queens – Diana Damrau

Zene

„Uneasy lies the head that wears a crown”, azaz „koronás fő nem lel nyugalomra” – sóhajt fel a gondoktól álmatlan IV. Henrik Shakespeare azonos című királydrámájában, s hasonló panasz azon fejedelmi hölgyek száját is méltán elhagyhatná, akik Donizetti Tudor-operáit uralják.

Boleyn Annát és Stuart Máriát lefejezik, Erzsébet királyné pedig kivégezteti hűtlen, de váltig szeretett kegyencét, Essex grófját, s mindhárom operai hősnő nagyszabású végfináléban adhat számot érzelmeinek hullámzásáról, nem mellesleg megformálójuk énekesnői virtuozitásáról. Ez a három primadonnai jutalomjáték alkotja a világsztár német szoprán, Diana Damrau új árialemezének anyagát, melyet hallgatva elégedettséget és némi kis csalódottságot egyaránt érezhetünk.

A Donizetti-operák záró nagyjeleneteinek könnyen felismerhető formulaszerűségét ma már hajlamosak vagyunk másként megítélni, mint akár csak pár évtizeddel ezelőtt. Maria Callas után még kellett néhány díva, és kellett a bel canto egészének rehabilitálása is ahhoz, hogy végre ne a rutinizált zeneszerzői önismétlést és a többé-kevésbé öncélú vokális tűzijátékot véljük felismerni ezekben a szopránt felmagasztaló finálékban, hanem a maga zárt esztétikai szabály- és viszonyrendszerében a nő, illetve a női kiteljesedés drámáját. A hosszan elnyújtott pillanatfelvételt, amely ugyan rendre tragikus magaslaton, de kétségkívül magaslaton mutatja a női létezést, annak totalitását.

Damrau mindebből elsősorban a kifogástalan és stílusos szólamformálást hozza alapértelmezetten: a hang tiszteletreméltóan állja a kihívást, a szólista – Antonio Pappano karmester hathatós közreműködésével – rendben kirajzolja az íveket és gondosan felépíti a tetőpontokat. Az éneklés kulturált és hibátlan, csak éppen kissé általános jellegű, ritkán üt át rajta személyes közlés bélyege. Igaz, a bel canto dívák körében elő-előfordul az ilyesmi, hiszen például a csodálatos Mariella Devia énekszavából is rendszerint hiányzott a személyiség hozzáadott értéke. Csakhogy ő és néhány rokonalkatú fachkolleginája ezt a deficitet fölényes virtuozitással tette már-már észrevehetetlenné, ami Damrau előadásából azért többnyire hiányzik.

A Maria Stuarda preghierája mindazonáltal így is szívfájdítóan hatásos, sőt gyönyörű szám, a Roberto Devereux záróképe pedig teljes egészében szépen megoldott, árnyalatokban gazdag produkciónak bizonyul. Damrau vokális figurateremtése itt végre az indulatokat és a parancsoló erélyt is játékba hozhatja, s ennek köszönhetően Erzsébet királynője teljes valójában kilép a gusztusosan csomagolt és reprezentatív bel canto-kisantológia közegéből – át a zenés színpadi dráma szenvedélyektől vezérelt világába. A képességeivel mindvégig jól gazdálkodó, rokonszenvesen okos szoprán a CD-borító és a booklet fotóján is a kezében tart egy uralkodói fejdíszt; a lemez záró egységét alkotó Roberto Devereux-fináléval viszont felteszi a koronát – a produkciójára.

Erato CD, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.