Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006.06.15 00:00

Zene

Nyolc kis kritika

Pénzed vagy életed Eljött az idõ, hogy megismerkedjünk 50 Cent gyerekszobájával. A golyóálló rapper mélyrõl, egészen pontosan egy queensi mosókonyhából indult világhódító útjára: árva gyerekként sokat nélkülözött, mígnem a helyi drogbáró gengsztert, a börtön viszont öntörvényû mûvészt és felelõs családapát faragott belõle. A rappersors már csak ilyen, s bár láthattunk már jól táplált napközist is teli tüdõbõl hörögni a gettóvilág farkastörvényeirõl, mégiscsak úgy az igazi, ha a kemény rímpárokat az igazi bandaélet teszi hitelessé. Ugyanazok a karcos-harcos önvallomások azonban, melyek egy koncertaréna hangfalaiból hitelesnek hatnak, filmen egészen másként mûködnek, a kamera ugyanis - akármilyen autentikus is a körítés - semmi perc alatt kiszûri az ön-fényezõ nagy arcokat. A körítéssel egyébként nem is lenne baj: az udvari rapperekkel körülvett keresztapák kakasviadala mozgásban tartja a filmet, az utcaszagot és gettófílinget pedig Jim Sheridan Dublinból, illetve zsigerbõl hozza, bár azért van abban valami szomorú is, hogy e méltán nagynevû, többnyire Daniel Day-Lewis karrierjét egyengetõ ír filmrendezõt végeredményben egy filmnek álcázott poppromóhoz sikerült megvenni. Az efféle sztáréletrajzokat üdvösebb az utókorra hagyni: a leplezetlen rajongásnak akkor és ott nemcsak helye van, de egyenesen kívánatos is, 50 Cent filmje azonban - hõsünk nemcsak saját magát alakítja, de hozzá még narrátorként is együtt érez önmagával - csak arra példa, hogy mi sül ki abból, ha egy sztár a nyilvánosság bevonásával nyalogatja a sebeit.

- köves -

Forgalmazza az InterCom

**

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére Szórakoztató, könnyen olvasható kis könyv, nem szabad nagyon komolyan venni. Erre az író egyszer-kétszer maga is figyelmeztet, miközben persze nagyon is komolyan illenék olvasni, azért is van leírva - ha nem is ezekkel a szavakkal -, hogy a futballból, a futball szeretetébõl nem konstruálható létmagyarázat. Pedig dehogynem, ennek az ellenkezõjérõl soha senki nem gyõzhetné meg Esterházyt, ez világos (példa rá a kötet), és hát speciel magát a recenzenst sem, aki hajdanán a csapatával komolyan versenyben volt a BLASZ kettõért, ha csak egyetlen idény erejéig is. A kötetet mindazonáltal nem csak azok forgathatják kedvvel, akik az elõbbi mondat valódi jelentését érteni képesek - hogy némi bennfenteskedést is csempésszek az írásba, ami egy Esterházy-kritikánál úgyszólván elõírás -, mert azok is megkapják a magukét, akik az esterházyas mondatokért vannak oda, még ha jobbára a már jól ismert nyelvi megoldások köszönnek is vissza ("A Marsalkó édesapja [É] egyedül nevelte Marsalkót [maga is Marsalkóként]." "A rinya. Magyarul [?!] ez a szó így hangzik: rinja.") Tesztelhetjük irodalmi tájékozottságunkat is, milyen arányban ismerjük föl a vendégszövegeket. Én például örömmel fedeztem föl az író 1985-ös Képes Sport-beli cikkét a brazilokról, de lehet, hogy nem ezzel kell dicsekedni.

B. I.

Magvetõ, 2006, 148 oldal, 1990 Ft

****

Jean Anouilh: Médeia Az utóbbi években nagyon népszerû a Médeia-történet, ami a színházi adaptációkat illeti, és ez nem is volna baj, ha mindegyiknek lenne a korunk számára valami egészen újszerû üzenete, ami túlmutat a brutális antik tragédián, az euripidészi "gyilkos nõ" értelmezésen. Anouilh drámája annyiban árnyalja a dolgot, hogy a második világháború befejeztét követõ évben született. Iaszón és Médeia éppen válni készül, Médeia képviseli a háborús állapotokat, Iaszón a biztonságos hátteret. A nõ mint a háború allegóriája érdekes, bár a bûnbeesés sem volt rossz sztori.

Victor Ioan Frunz-, a rendezõ szempontjából ez mindegy is, mert nem ragaszkodik az Anouilh-féle értelmezéshez, talán csak akkor érezni annak mélységeit, amikor Médeia és Iaszón finoman szólva elbúcsúzik, és szerelmük vad, intim történetére fény derül. Jó pillanatok ezek: Töreky Zsuzsa és Horányi László színészi együttmûködése olyan sikeres, amilyen a darab folyamán csak a dajka, Médeia, egyszemélyes kórus tengelyen érezhetõ.

Frunz- mûve egyébként vásárian ultramodern: Médeia medmexesre van véve, Iaszón támogatóinak joviális öltözete érzékelteti a "szembenállást", a zsúfolt díszlet mint az új mitológia útvesztõje, illetve a Médeia-féle fekete mágia kelléktára funkcionál. Néha egészen eltalált, amikor a gyerekgyilkosságokat az elvetemült némber gyurmafigurákon követi el, néha túlzás és túl direkt, mint például a kitömött állatokkal ûzött játék.

- sisso -

Budapesti Kamaraszínház és Esztergomi Várszínház, Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2006. június 10.

***

A tintahal és a bálna "ceánról vagy tengerrõl szó sincs, a mélység családjának kalandjai metaforikus formában értendõk: egy bohém házaspár válásának következményeit cincálgatja az amerikai "újhullámos" lelkesedéshez csapódó Noah Baumbach. A tintahal Laura Linney lenne, a bálna - a Dumb és Dumber óta jócskán felúszott - Jeff Daniels; az õ viasko-dásukat kellene emberivé tenni. A zenitjén jóval túlbukott írónak és a csápjait épp most nyújtogató zsurnaliszta nejének egymás és gyerkõceik szekálására kevesebb mint nyolcvan perc áll rendelkezésére. Utálatuk a szétválás után sem módosul, utódaik lelkivilága annál inkább. Míg a közös gyámsággal járó komplexusok az apjánál ragadt gimnazistánál csupán verbális obszcenitásokban és Pink Floyd-dalok plagizálásában merülnek ki, addig az anyja felé húzó kisebbik lurkó végsõ bánatában alkoholban és ún. tintahalazásban leli örömét. Mindenki szeretne, csak rosszul: a családfõ fia osztálytársnõjét, anyjuk a teniszedzõt imádja. A titkos ajtó konfliktusa a Régi környék szofisztikált és intelligens modorában ad randevút a legsavanyúbb Wes Anderson-i humornak. Neki az Édes vízi életre még volt félretett pénze, de producerként a mostani, piszkosul kis költségvetésû darabra láthatóan felélte tartalékait. Pechére a dolgozat a nyolcvanas években játszódik. Ha egy brooklyni külsõn kívül másra nem is tellett, a szûkös büdzsét és a stúdiófilm-hangulatot elegánsan kompenzálja a família aktori teljesítménye.

Balázs Áron

Warner Home Video

****

Gyurgyák János: RSz. Azt hittem, nem lehet mindent rövidíteni: amikor egyszer azt láttam, hogy "C. J. Caesar", nekem egy afroamerikai rögbijátékos jelent meg, és azon is elhûltem, hogy egy angol vallástörténeti lexikonban a Boldogságos Szûz Máriát mint "the BVM" emlegették (= Blessed Virgin Mary). Nos, ebbõl a könyvbõl kiderül, hogy mindent lehet. Van például ICI 'nemzetközi megvilágítási egyezmény', van MHEOE 'Magyarországi Hovawart Ebtenyésztõk Országos Egyesülete' és MFÖM 'Móra Ferenc Összegyûjtött mûvei'. Gyurgyák János (akitõl haszonnal forgattuk a Szerzõk és szerkesztõk kézikönyvét) most is alapos munkát végzett az OSZK 391 mellett (lásd 11. old.). A jól forgatható kötet mindössze 533 oldal, mert - mint írja - csak a leggyakrabban használt rövidítéseket vette föl. Ez persze relatív, mert például ez a Hovawart-téma nekem nem tûnik a leggyakoribbnak. Ám az ilyen könyvekben az a szép, hogy a szerzõ nemcsak gyûjt, hanem ki is dob, azaz válogat, és a használó belelát a válogató mûhelyébe, mit mûhelyébe, a fejébe. (Én se bírtam volna kihagyni azt, hogy Matisz 'Magyar Tartalomipari Szövetség'!!) A Függelék külön öröm: chates jelek, országnevek, a Biblia könyvei, római számok, morze, fonetika, fontok, minden. Amit hiányolok, az a szótárban eligazításul használt rövidítések jegyzéke. Igaz, a legtöbbjük világos: ang, tört, jog, de már az szb nem olyan nyilvánvaló (persze benne vannak az alfabetikus helyükön, de akkor is kéne egy gyorslista). És vannak következetlenségek: ha van ONorw. (Old Norwegian), miért nincs OHG (Old High German); és vajon miért angol rövidítés az OHY = Onur Air török légitársaság?

De talán ezzel is érzékeltettük, hogy Gyurgyák munkája élvezetes olvasmány. Nyilván arra is jó, hogy gyorsan kikeressünk benne egy rövidítést, de valójában folyamato-san kell olvasni. Mennyire más a MELTE és a Mélte! És itt az ABBA - ó igen, Agnetha és társai!

Bónuszkérdés: ki az a VNHM?

Nádasdy Ádám

Rövidítések szótára, Osiris Kiadó, 2005, 533 oldal, 3980 Ft

*****

Mihail Pletnyov félszegen, már-már depressziósan jelent meg a pódiumon, "arca csupa fátum", ahogy Dosztojevszkij írta egyik regényhõsérõl. A kizárólag Chopin-mûvekbõl összeállított programjában egy roppant darabbal kezdett: Chopin f-moll fantáziája nemcsak a zeneszerzõ, de az egész romantikus zongorairodalom egyik leghatalmasabb darabja, a szó minden értelmében igen nehéz zene. A halál van jelen ebben a nagyjából negyedórás töprengésben, és Pletnyov sorsszerû arcához méltóan a mûnek éppen ezt a vonását ragadta meg leginkább. Súlyos, mély zongorázást hallottunk, olykor elviselhetetlenül sûrû muzsikálást, helyenként szinte kataton hangulatot. Akkor még nem tudhattunk, hogy a kezdet egyben a csúcspont is lesz. Mert az ezután következõ mazurkákban Pletnyov még tovább fokozta a már a fantáziában is megfigyelhetõ szabadosságokat, ráadásul tökéletesen kiölte a táncjelleget a darabokból, és tovább erõltette a halálhangulatot. Ám ez itt már e zene megerõszakolásának hatott, nehezen megbocsátható önkényességnek. Aztán a g-moll balladát olyan felületesen, mondhatni vázlatosan játszotta, hogy a nézõk közül sokan a távozás mellett döntöttek.

Szünet után még mélyebbre esett a szint, a Polonéz-fantázia a maga teljesen esetleges sforzandóival, széthullott, logikátlan ritmusvilágával tüntetett, Pletnyov a pedált sem kímélte, és végeredményben tökéletesen szétzúzta Chopin egyik legszínesebb, legmélyebb mûvét. A következõkben néha felcsillant még valami, különösen a cisz-moll noktürn igazolta Pletnyov világhírét, de aztán a zárásként játszott két keringõ olyan tomésdzseris hangvételben, olyan primitív melléütésekkel pergett le, hogy az emberek néha öszszemosolyogtak. "riási csalódás volt az este, és felmerült a gyanú: Pletnyov talán nem teljesen egészségesen lépett a pódiumra. Leverten álltunk, de aztán megnéztük a jövõ évi bérlet hirdetését, s konstatáltuk, hogy Szokolov ismét jön, és immár jobb kedvvel indultunk el megszolgált vörösborunk felé.

- csont -

Zeneakadémia, június 9.

***

Herbert: Scale Matthew Herbert, az elektronikus zene brit (immár nyugodtan mondhatjuk) klasszikusa régóta kacérkodik azzal, hogy kilépjen az alapvetõen 4/4-es minimal/deep house-szerû tánczenék mûfaji kalickájából. Készített õ már lemezt saját bigbandjével, tavaly az ex-Molokós Róisín Murphyvel hozott össze egy albumot (Ruby Blue címen), most pedig piacon legújabb, Scale címû lemeze, rajta kizárólag vokális szerzemények, dzsessz/soul- sõt popinspirációjú darabok. Valamennyi hozza a korrekt dalformát - miközben õrzik a mester elektronikus kézlenyomatát, ami egyaránt vonatkozik az obligát hauzer-alapokra meg az effektekbõl/puttyogásokból alkotott hangkulisszára. Tökéletes példája ennek a Movers And The Shakers címû szám, amelyben tökéletesen szervesül a bolond rajzfilmzenéket idézõ vartyogós kísérleti elektronika és a képzett, kidolgozott vokál.

A sok egyformán kiváló szerzemény közül nem hiányoznak az igazi slágervárományos darabok sem, mint a Harmonise, amely a maga nemében ismét csak perfekt, kicsit musicales/filmzenei ihletésû popdal (akárcsak a legtöbb dalt, ezt is az állandó partner és házastárs Dani Siciliano énekli). Hogy a rákövetkezõ We're In Love-ra akár lassúzni is lehet, azt felfoghatjuk a szerzõ sajátos tréfájaként is, de hogy mást ne mondjunk, a Those Feelings is helyet kaphatott volna egy régi Galliano-lemezen. Az utolsó szerzemények egyértelmûen meditatívabbak, de továbbra is a sajátosan értelmezett kellemesség határain belül maradnak, így azután a Scale semmiképpen sem hagy csalódottságot hallgatójában.

- minek -

!K7/Neon Music, 2006

**** és fél

Alfredo, Alfredo Talán feltûnt már, hogy ha gyermekkorunk, a hatvanas-hetvenes évek (na, jó: a csontzenész vagy az ételhordó gyerekkora) emlékezetes mozimarhaságai közül feltûnik valami a filmmúzeumban, mi pillanatig sem késlekedünk szólni. Nos, akkor most kétszer szólunk, sõt háromszor! Pietro Germi 1972-es, kicsit karcos vígjátéka a kisebbrendûségi komplexustól gyötört kisemberrõl természetesen nem csak a Válás olasz módra (jaj, emlékeznek Mastroiannira? ugyan hogy is) forgatókönyvi Oscarral kitüntetett rendezõje miatt érdekes, hanem például az Európába ránduló Dustin Hoffman brillírozásáról is. A mûvész már túl van néhány törpeszerepen (a Kisnagyember meg a rémes-híres Diploma elõtt: oh, Mrs. Robinson) vagy akár az Éjféli cowboyon is, de még mindig csak egy feltörekvõ tehetség, hát odateszi magát. S milyen klassz partnere az ugyancsak feltörekvõnek mondható Stefania Sandrelli (persze azért már õ is túl Berto-luccival, ha nem is mindenen, de A megalkuvón feltétlenül).

Oké, oké, tudom én, hogy ez is csak egy szokvány olasz házassági komédia, néhány sötétebb tónussal izgalmasabbá téve (ezek közül azonban kétségkívül emblematikus darab), de ilyen filmeket ma már nem csinálnak. Megszûnt az ilyen is, olyan is mozi - szerintem kár, hogy megszûnt. Mert ez a film vad és visszafogott egyszerre, lehet közben szégyenkezni és röhögni rajta, ordítva dugnak benne, s a kis manónak hülye tanácsokat ad a nagymenõnek látszó haverÉ, egyálta-lán, majd kicsattan az egész - pedig már nem is volt sok hátra a mûnemnek. Germi azért '75-ben még megírja a Férfiak póráz nélkül forgatókönyvét.

tévésmaci

Örökmozgó, 18-án fél 7-kor

*****

Neked ajánljuk