Zene

Az a vörös hajzuhatag. Nehezen lehetne százalékosítani, mekkora része van abban, hogy Tori Amos az lett, aki - rengeteg lemezt eladó, az Interneten milliónyi tényközlő és rajongó karakterben materializálódó sztár -, de valamennyi bizonyosan. Ott van az új album borítóján is, kusza lobonc a meztelen háta fölött, csábító kitárulkozás és rejtőzködés egyszerre, mutat valamit az ujjaival is, titok, hogy mit, ő biztos tudja. Hosszú távon azonban csak a haj nyilván kevés lett volna; és ugyan 35 éves korban négy (egy rockos, zenekari próbálkozással együtt öt) nagylemez nem olyan túl sok, de az érték nem darabszámra mérendő, másrészt meg igencsak úgy fest, Tori Amosra még jó darabig számíthat az a pár millió ember, aki szívesen hallgatja, hol tart éppen ez a csupa zene nő.

Még több mint hét hónap hátravan, de már most borítékolhatjuk, 1998 a Titanic éve lesz, ne csodálkozzunk, hogy nekünk, magyaroknak is előkerültek a magunk vonatkozásai. Például büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy K.u.K. hajó volt a Carpathia gőzös, ami mentette a menthetőt a jéghegy közelében, bár amíg nem volt Titanic-mozi, simán beértük az S. O. S Titanic című Delfin-könyvvel, meg a Kati és a Kerek Perec ízlésterrorista diszkódalával. Egészen biztos, hogy a nézőrekordok hatására rendeztek kiállítást a Közlekedési Múzeumban, makettel meg a Carpathia magyar hajóorvosának cuccaival, és tulajdonképpen az sem meglepő, hogy már a Bárka színpadán is Titanic szeli a habokat, ami persze, mint a magyar narancs, olyan, amilyen, de azért a miénk. Vagy legalábbis az szeretne lenni.

most már elcsíphető annyi világzenei lemez, amiről (vagy amit) érdemes. Kis lépések politikája. Könnyen lehet, talpalni kell értük, de azért már dereng, az idő meg kimondottan neki, vagyis nekünk dolgozik.

Isteni szép, nem is nagyon kéne mást írni, mint ezt, meg hogy aki nem valami fölpörgetőset akar éppen a kocsijába, amire két tenyérrel ütheti a kormányt a pirosban, az vegye meg. De tényleg, tessék bátran hinni a márkanévben, nem lesz csalódás a vége. A márkanév: Lisa Gerrard. A Dead Can Dance feminin fele azonban nem "szólóalbummal" állt elő szabadidejében, töretlen az ív, csak a hangsúly tolódott el némelyest a földitől az égi felé, ahogy Brendan Perry helyett ezúttal Pieter Bourke vett részt a zene teremtésének folyamatában.

A megtévesztő cím ellenére nem Pillangó úrfi újabb kalandjait láthatjuk, hanem egészen mást. A helyszín távolról sem egy francia börtönsziget, hanem a karcos Izland. Az ördögnek mindegy, mit néki pokoli meleg, északi jég: jelzőként megárul mindenféle gyékényen, magam csak 40 futballcsapatot ismerek "Vörös Ördögök" név alatt, Liverpooltól Monorig, Hencidától Boncidáig. Hovatovább az ötvenes években járunk, ördögi köröket egy ördögi korban. (Nagymamám őr dögnek hívja a házunk előtt posztoló villanyrendőrt. Bár lehet, ez csak attól jön neki, hogy múlt héten dealert váltott.)

Bayer Zsolt közíró, Nemes Tibor operatőr és Légrádi Gábor producer nagy fába vágták fejszéjüket: óceántól óceánig beutazni Amerikát, forgatni is közben, nem kis vállalkozás. Be is mutatja a közszolgálati televízió szombat délutánonként, tizenhárom részben, könyörtelenül.

Midőn ezt írom, nagyszombat van, és a költészet napja, ez szép, soha ihletettebb nap a versolvasásra. - Verseskötetet tessék! - ismételgeti bátortalanul egy néni a Ferenciek terén az aluljáróban, nap mint nap, költészetnap, senki nem vesz, József Attila zokog a Cserépfalvi sátránál, hogyha nem kell senkinek, hát itt egy verseskötet, tessék.

A rémfilmek velejárója, hogy az aktuális szörny mindig valamiféle vidám fiatalokból álló társasággal próbálkozik, többnyire sikerrel. Unalmas szombat éjjeleken elég csak egy pillantást vetni valamelyik kábeltévé műsorára, egészen biztos, hogy nevenincs fiatal amerikai színészek szinkronizált sikolyától lesz hangos a lakás, felidézve a nyolcvanas évek videós hőskorszakát, amikor még a módosabb házibulikon volt penzum egy-két ilyen - akkor még hangalámondásos és katasztrofális képminőségű mocsok - megtekintése.

Egyszer volt, hol nem volt hivatalos nosztalgiáink messze bűzlő kora, a hatvanas évek. A felejtés a gyalázat szezonja. Amikor von Haus aus tanultuk újra, amit a történelem feltámadása óta, lefekvés előtt kellett volna mesélnünk gyermekeinknek, miszerint prímán lehet élni, ha kerék alá tesznek, a sóskútban is nagy a havaj, csak a gebines ne vizezné a sört, hasonlók. A szomszéd szerzett orkánt százér´ Bécsből, s az alapvetően baloldali (nyilván a pénztárhoz képest) értelmiség a sorok között írt vagy beolvasott. A mozikban szovjet filmeket adtak, meg francia-olasz-spanyol kardozós darabokat a serdületlenebb népeknek.

G. I. Jane, alias Demi Moore közleány az első nő, aki virtuálisan túlélte a Navy Seal traininget, avagy az Egyesült Államok hadserege legelitebb alakulatának a kiképzését, és hároméltű nő, vagy mi, lett belőle. Szívesen beleverném a csúfot, mert iszonyúan dühít, hogy nem elég az orránál fogva vezetnie azt a szerencsétlen Bruce Willist, most még azt is be akarja neki bizonyítani, hogy legújabb szerzeményével, a hatszor akkora plasztikmellével is ő az igazi akcióhős. De nem tehetem, mert nem olyan rossz csaj, és a film a várakozásokkal ellentétben nem a hollywoodi feminizmus soron következő zászlódísze, hanem a profanitás, a meztelen igazság és az erőszak közrebocsátása amerikai módszerének újabb díszpéldánya. Mindig irigyeltem tőlük ezt az, úgymond, lágy technológiát, ahogy könnyedén, kalandfilmekben tudják elbeszélni a világ legborzalmasabb dolgait, ahogy minden filmjük immár a laza apokalipszisről szól, ahogy a poklokat egy ügyes csavarral a saját maguk mennyei dicsőítésébe fordítják, azt a pofátlanságot, ahogy kiteregetik a politikai és médiaszennyest. Erre rajtuk kívül talán csak a Kaliforniában tíz éve halálos ítéletre várók képesek.

Mondják, a japánokra jobban oda kell most figyelni. A triphop és az easy listening - vagy ahogy ők hívják, a club-pop - keleti verziójának jópár előadója számít már a világpiacon. A "nevek", így DJ Krush, az U. F. O., a Pizzicato Five és a Towa Tei mellett ott vannak az új tehetségek is: Yoshinori Sunahara vagy a big beat nagy reménysége, a Boom Boom Satellites.

Van egy olyan vélekedés, miszerint a jazz világában az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt az aranykor. Azóta a nagy egyéniségeknek csak maximum ügyes utánzatai mozognak, meg volt néhány zsákutca, mint a jazzrock, de azt a menedzserek találták ki. A megszállott zenehallgató, aki már tudja a tutit, hajlamos azt gondolni, hogy már nem jöhet semmi új.

A napokban felhívtam Szelevényi Ákost. Jó passzban volt. Új recepteket talált, az dobta fel. Megismerni egy új ízt, és megtalálni, akivel osztozkodni lehet rajta - az efféle minőségekből merít az ő szaxofonja. "Zene ugyanis nem jön zenéből. Elsősorban emberek vagyunk, s csak azután zenészek, újságírók..." - miként egy korábbi interjúban (MaNcs, 1995. február 23.) mondta.

Legszívesebben egy rövid kritikát írnék, csupán annyi lenne benne, hogy: Bogárkáim, ezt tessék elolvasni!, de félő, hogy kísérletemet a kérlelhetetlen rovatvezetői szigor kapásból hárítaná, és továbbírásra késztetne. (Megpróbáltam, hárított.)