A megtévesztő cím ellenére nem Pillangó úrfi újabb kalandjait láthatjuk, hanem egészen mást. A helyszín távolról sem egy francia börtönsziget, hanem a karcos Izland. Az ördögnek mindegy, mit néki pokoli meleg, északi jég: jelzőként megárul mindenféle gyékényen, magam csak 40 futballcsapatot ismerek "Vörös Ördögök" név alatt, Liverpooltól Monorig, Hencidától Boncidáig. Hovatovább az ötvenes években járunk, ördögi köröket egy ördögi korban. (Nagymamám őr dögnek hívja a házunk előtt posztoló villanyrendőrt. Bár lehet, ez csak attól jön neki, hogy múlt héten dealert váltott.)
Az ötvenes évek Izlandon sem volt egy kimondott barackvirágzás. Meg az európai filmművészetben sem. Ekkor élte virágkorát ugyanis a kicsit korábban feltalált olasz neorealizmus, ami ugyancsak nem barack, hogy ki ne csússzunk a porzók közül. Ezenkívül még a hatvanas évek sem volt egy csokor ibolya, például Csehszlovákiában. Õk a cseh új hullám néven ismertté vált filmes iskola megalapításával próbálták élvezetesebbé tenni e pokoli évadot. Mi meg itt állunk halál bután már vagy húsz éve, oszt rívunk, mint a szopós malac, hogy európai film így meg úgy. Hogy kulturális értékmentés, meg amerikai kultúragresszió, meg hamburgermozi, meg életminőség, hagyományok kétszáz kontra ötezer év tükrében. De kérem: hagyjuk má´ Ibolyát!
Amit ma európai filmművészetnek nevezünk, az nem más, mint a két emlegetett irányzat (a neorealizmus és a nová vlna) bagzatásából származó píszí takony, lehetőleg egzotikusra hangszerelve. Megfordítva régi tévképzetünk: valami minél közelebb van, annál egzotikusabb, ha némiképp eltér egy még megfizethető négycsillagos szálloda belvilágától s homlokzati ornamentikájától. Ilyenformán megismerhettük a kolbászsütő írektől a lángoshamisító román őslakosokig az öreg kontinens összes futóbolondját. Közös jellemzőjük, hogy nehéz körülmények között, történelemtől, szerencsétlen klímától, rossz arcú villamoskalauzoktól sújtva pergetik napjaik, esküvőre, temetésre járnak, az anyjuk százéves, keresztelő, névadó ünnepség, miegymás, és az összes iszik, mint a kefekötő. Bemutatják, hogy mindezek dacára lehetséges élni, szeretni és aggódni, csalni és röhögni.
Ne szépítsük, egyformák vagyunk, mint egy fészekalja tojás, csak más díszlet- és jelmeztervezővel dolgoztatunk. Filmünkhöz lakóhelyünkhöz közel eső (értsd: taxival megközelíthető) helyszíneket keresünk. Semmi gáz, a két országgal arrébb rendezendő Arany Vombat fesztiválon működésünk gyümölcse már egy távoli világ üzenetének számít, egy jelnek lentről, hisz úgysem látunk az orrunknál messzebb.
Fridrik Thor Fridriksson az európai filmművészet derékhadának egyik példásan teljesítő alakja, származásának nem lebecsülendő összes előnyével együtt. Izlandról akkor sem tudnánk semmit, ha itt lenne a Pozsonyi úton. Most jön, és a maga plasztikus, bár enyhén anekdotázó módján, ügyesen világítva és északiasan darabosra vágva elmondja a tuti frankót az ördög hó hazájáról. Lelke rajta.
Szóval az ötvenes éveket ezen az isten háta megetti kis szigeten is a háború után tartották. Hivatalosak voltak rá a helyi erők és az előző buliról ott maradt amerikai katonák, angol tanácsadók és norvég felfedezők. Nagy volt a szegénység, s mire a század második felében mindenhol kötelező gazdasági csoda kivirágzott volna, vizsgált művünk véget ér. A háborúban az errefelé is megforduló amerikai hadak nagy, hasra fordított konzervdobozokban tárolták a fegyverzetüket. Aztán győztek, és otthagytak csapot, papot. (Ez náluk úgyszólván bevett gyakorlatnak számított, minek köszönhetően például az ugyancsak roppant egzotikus Magyarországon még a hetvenes években is vidáman szaladgáltak a Trúmanok. A Magyar Államvasutak 411-es számú gőzparipáiról beszélek. Olyanok voltak, mint a 424-es, csak szebbek.)
A megüresedetten hátrahagyott pléhkasztnikért egy-két éltesebb asszonykát vittek, házasság útján, cserébe. Mit mondjunk? Korrekt üzlet, viszonossági alapon. Így a vizsgált dolgozatunk hőseit képező családból Gógó, e beszédes nevű negyvenes háziasszony is kinyomul az újvilágba. Helyére, mert az jó nagy van neki, beszüremkedik a hamburgerkultúra, élén Elvis főparancsnokkal Coca-Cola nevű lován.
Fridrik Thor Fridriksson jelentős találmánya, hogy úgy mutatja be a két (amerikai és izlandi) kultúra harcát, hogy az izlandit nem is látjuk. Csak rosszindulatú feltételezés, hogy nyilván, mert nem is ismeri. Viszont tény, hogy pár italcímkén kívül csak néhány részeg disznót csodálhatunk.
Az élelmes izlanderek viharos gyorsasággal költöznek be a bádogbarakkokba, két okból. Először, mert hajléktalanok, amúgy. Másodszor, mert Fridrik látta a Csoda Milánóban című De Sica-kötelezőt. Belakva a vasakat, a sok szigetlakó éktelen kavarásba kezd, legalább kettő meghal, egy születik, másfél házasság köttetik, és végig tökrészeg az összes, bizonyságául annak, hogy Thor végignézte a filmiskolán vetített összes klasszikust. Persze mondhatjuk ezt szebben is, mi sok kis lovag: a kisujjában van a szakma. Bár a fejiben is lenne valami, azon a néhány maligánon kívül.
Egyébiránt az a véleményem, hogy az európai filmművészetnek nevezett izét földig le kell rombolni! Ja, az amerikait is. A távol-keletiek meg kifejezetten hagyjanak békén.
- ts -
Devil´s Island, színes, feliratos, izlandi, 1996, 103 perc; rendezte: Fridrik Thor Fridriksson; fényképezte: Ari Kristinsson; szereplők: Baltasar Kormákur, Gísli Halldórsson, Sigurveig Jónsdóttír; a Budapest Film bemutatója
