Rakovszky Zsuzsa nem siet, időz és nehezen áll tovább egy házzal, kötetei szép lassan követik egymást: Jóslatok és határidők (1981), Tovább egy házzal (1987), Fehér-fekete (1991), Hangok (1994), idén az Egyirányú utca.
Tudom én, mire számíthatok, az ember olvas, csak, a minap írtam ide a Sötétedés néhány sorát, most itt van, megint. Itt-ott szétszórva, mint őszi alom, leginkább a Holmiban (hogy - ismét - leírassék a lap neve, Radnóti Sándor szerk. úrnak szeretettel) tűntek föl e versek, már akkor is. Így, együtt, nagyszombati olvasmány, a föltámadás halovány reménye nélkül (ámbár: Úgy vegyül a leszálló éjszaka / a kezdet és reménység világos évszakával / mint a forró olaj nehéz szaga / az ázott kert üde, kesernyés fűszagával), a végén, a könyv végén leíratik: a végén ránctalan nemlét marad, / mintha sosem lett volna semmi sem. De várjunk még, nem ilyen egyszerű ez, a költő nem jajong és busong, csak sor-ol, vakon tapogatva, míg eljut e végső sorig. Addig? Halottak napja, az első ciklus címe, nagyszombat, a költészet halott napja, nap felhő mögött, lapozzunk. Még két ciklus a könyvben, a kissé mesterkélt Naptárlapok (merthogy nincs ilyen című vers) és Az időről. Tulajdonképpen nem is kelle(né)nek ciklusok, minden vers Egyről szól, az Egyről, az időről. A három ciklus (egy verscímmel: a Triptichon) ezt az egyetlent osztja, közelíti. A versek a ciklusokban fölcserélhetők, az Õszutó kerülhetett volna a Naptárlapokba, az Avarégetés, az Õszi alom és a Kísértetek a Halottak napja ciklusba, a Visszaút az időben Az időről versei közé. Mondom én. A szigorú szerkesztés, Rakovszky Zsuzsa egyik nagy erénye, magyarázhatja a ciklusos elrendezést: a halottak felől az évszak (az ősz) naptárlapjaiban gázolva eljutni az összegzésig, a beszédhez Az időről, mintha egy filozóf adta volna nagy műve címéül, nem véletlen. Itt jegyzetelem meg, a filozóf(ik)us költőnél jobban szeretem a költőt: néha - főleg a verszárlatban - kényszeresen összegez, fogalmilag fogalmaz, még ha képben is: Amikor a jövő vonzása már erőtlen, / mágnesként kezd el vonzani a kezdet. Az Õszi alom című verset túlírja három strófával, mint aki nem bírja abbahagyni, hogy eljusson a következtetésig: Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem. Olykor sikerül a bravúr, megjelenik a gondolat, képbe ér az absztrakció: Mintha két nagy tenyér / préselné össze az élet spirálrugóját / addig, amíg egészen összeér // kezdet és vég. Vagy: Fönn végtelen teremben egy marék / rizsszem dereng fehéren, s ugyanitt: minden, ami szilárd és érthető / - szivacs a kád vizében - lebeg a képtelenben. Jut eszembe egy másik jeles kollegina, Tóth Krisztina legújabb kötetének (Az árnyékember) utolsó sora: Mióta folyik ez a képtelenség. A kép-telenség ritka levegőjében szerencsére gyönyörű képek keringnek, szállnak: A póló, amit a szél lefújt, / s most ott hever az orgonabokor tövében, / nem röppen vissza a kötélre újra. Költő érzékeltet így (filozófiai) közhelyet. E költőnek még a slágergyanús szerzemény is megbocsátható, ezúttal versindítás: De ami volt, az nem jön vissza többé / soha. Mert utána egyszer csak ott vagy / saját gyermekkorodban, épp vasárnap / dél van, most merik szét a húslevest, ismerős mindenkinek, költő szól a jó ebédhez.
De nem is ezt akartam mondani. Csak idézni, minél többet, például: "Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam, / asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem. / Az utolsó adag morfin kábulatában / még elértem a vécét, mielőtt összeestem..." Csak elmondani, hogy Rakovszky Zsuzsa (le kell írnom a keresztnevet is, valahogy így érzem, miért?!) mindent tud, ha ezt is: Bontott dió parányi / agyféltekéi a villanyfény-járta mézben, / az aszaltszilva szénszín múmiái // a zöldségesnél. Elmondani, hogy az elmondhatatlant, amire rágondolni se jó, a halál lakmározását milyen elegánsan írja le, elsimítva a förtelmet és rettenetet, mint halottas lepedőt. Leírni, hogy sok a remek mű, az Eldöntetlen kérdés pedig remekmű, úgy döntöttem. Nem hiába halogattam a könyv elolvasását, a nagyszombati sötétben e versek, megannyi fakó zseblámpafény és törött tükördarab, világítanak. Világ, itt a nap. Rosszkedvemben még azt is elhiszem, hogy feltámadunk.
Nehogy már ilyen szép véget érjünk, egy technikai megjegyzés. A kötetet Pintér József tervezte, irigylem immár a külalakot is. Kemény kötés, fekete (gyász)szalagokban az oldalszámok, szürke címek. A versszakok nem lógnak fönn a lap tetején, arányos minden, az utolsó vers után, páratlan oldal jön pedig, láss csodát, üres lap, csak aztán a Tartalom. Amely, mint tudjuk, magától a költészet napi ünnepelttől, forma.
- salá -
Magvető Kiadó, 1998, 56 oldal, 770 Ft
