Legszívesebben egy rövid kritikát írnék, csupán annyi lenne benne, hogy: Bogárkáim, ezt tessék elolvasni!, de félő, hogy kísérletemet a kérlelhetetlen rovatvezetői szigor kapásból hárítaná, és továbbírásra késztetne. (Megpróbáltam, hárított.)

Legszívesebben egy rövid kritikát írnék, csupán annyi lenne benne, hogy: Bogárkáim, ezt tessék elolvasni!, de félő, hogy kísérletemet a kérlelhetetlen rovatvezetői szigor kapásból hárítaná, és továbbírásra késztetne. (Megpróbáltam, hárított.)

Na szóval: elment Remnick Moszkvába, ahol akkoriban már M. Sz. Gorbacsov dúlt-fúlt, és még a váltókezelő-szakszervezet tisztségviselői is tisztában voltak a glasznoszty, valamint a peresztrojka üdvös voltával.

Nem mintha lett volna egyéb választásuk a derék szovjeteknek: már a Központi Bizottság egy része is tisztában volt avval, hogy a birodalom, finoman szólva, szarban van, és vagy a változásba pusztulnak bele, vagy a változás elmaradásába. Szép kis dilemma. A szovjetek uniója olyan volt, mint az a dinoszauruszfajta, amelyiknek két agya van ugyan, de egyik sem elég nagy - és elég önálló - ahhoz, hogy megbirkózzon a modern szervezetek három legfontosabb feladatával, az irányítással, a kommunikációval és az ellenőrzéssel.

A szerző tehát lehúzott ott majd´ négy évet, és alkotott egy csodálatos könyvet. Hogy a csudába? Miért pont egy amerikai írta meg nekünk, hogy milyen az, amikor egy birodalomban záróra van? Ez nem költői kérdés: volt (és van) Moszkvában egy raklapnyi magyar újságíró (nevük után általában az áll, hogy moszkvai tudósítónktól), akik beszélik nyelv, laknak helyben, és megkockáztatom, hogy alapjáraton egy kicsit jobban érezhették volna, miről is szólt a SZU. De ezt is egy amerikai könyvből kell megtudni: a magyarok nemhogy ilyen - hatalmas volumenű, egyszerre elbeszélő és elemző, felettébb olvasmányos - művet, de még egy hasonlót sem vetettek papírra. Persze a magyar eleve kudarcorientált nép (még a tőzsdeindexüket is úgy nevezték el, hogy buksz), de Remnick akkor sem bűvész, aki a szétfűrészelt nő dobozából húzza elő a kéziratot, hanem újságíró. Ez a titka: ha már úgyis Moszkvába számkivetették, hát beszélt mindenkivel, aki útjába került, mindenkinél mindenre rákérdezett, olvasta az újságokat meg a szak- és egyéb könyveket. Tanult.

Ha jobban belegondolunk, egy újságírónak nincs is több dolga az életben, ezért kapja a fizetését, amiből eltartja a családját.

- mj -

Európa Kiadó, 1998, 895 oldal, 2300 Ft