A saját szerzeményeket örökbe fogadott klasszikusokkal egybecsomagoló lemezei már évek óta a Billboard élén tanyáznak, miközben legendás helyszíneken adott koncertjein olyan művészek passzolgatnak vele, mint Eric Clapton vagy Paul Rodgers.
A főhős hivatalnokfizimiskájához és koszmentesített slágerbluesához passzoló Kongresszusi Központban is első számú tudományából, az érzés- és hangjegyhalmozó gitárszólóból tartott mesterkurzust. Joe úgy van a gitárszólóval, mint James Bond a nőkkel: játszik ő minden pózban és minden márkán, a Woke Up Dreamingbe sietős-pattogósat, a Howlin' Wolftól kölcsönkért Who's Been Talking?-ba érzékire simított szólót fektet. De memóriába kúszik a csak a rajongók kedvéért játszott Sloe Gin klasszikus tekerése és a The Ballad of John Henry altatódalból dörgedelmessé fokozott magánszáma is.
Bonamassa hagyja sporttársait is szó(ló)hoz jutni: a Joe és Glenn Hughes összekapása miatt feloszlott Black Country Communionból idekerült Derek Sherinian orgonálhat az akusztikus szett egy-két dalában és a John Henryben is. A Carmine Rojas-Tal Bergman ritmusszekció Bonamassához hasonlóan úgy rakja a ropogós alapokat, ahogy a svájci sebész operál: szeplőtelenül csillog a Gary Moore-keserv (Midnight Blues) és a The Who-féle Won't Get Fooled Again is. A Driving Towards The Daylight-féle blueslírák ültek legkényelmesebben a fülben; dögből viszont kevés jutott a szettbe, elfért volna több Dust Bowl szintű porszagú ősblues. Joe az éneklésbe nem forgatott elég kraftot, hangja gyakran elveszett a teremben - idei blueskoncertje így éppen elszállt a 2010-es előadás felállította léc alatt.
Kongresszusi Központ, október 1.
