Koncert

Joe Bonamassa

  • Soós Tamás
  • 2013. november 10.

Zene

A gitárhős nem hal meg, csak átalakul: habár a mainstream rockzenében már rég nyugdíjazták a gitárbajnokokat, a bluesban még szabad a pálya. A szofisztikált brit bluest érces rock 'n' roll hangzással bevonó Bonamassa simán a legjobb igazolás a blues-rock takaros rendben tartott pályáján.

A saját szerzeményeket örökbe fogadott klasszikusokkal egybecsomagoló lemezei már évek óta a Billboard élén tanyáznak, miközben legendás helyszíneken adott koncertjein olyan művészek passzolgatnak vele, mint Eric Clapton vagy Paul Rodgers.

A főhős hivatalnokfizimiskájához és koszmentesített slágerbluesához passzoló Kongresszusi Központban is első számú tudományából, az érzés- és hangjegyhalmozó gitárszólóból tartott mesterkurzust. Joe úgy van a gitárszólóval, mint James Bond a nőkkel: játszik ő minden pózban és minden márkán, a Woke Up Dreamingbe sietős-pattogósat, a Howlin' Wolftól kölcsönkért Who's Been Talking?-ba érzékire simított szólót fektet. De memóriába kúszik a csak a rajongók kedvéért játszott Sloe Gin klasszikus tekerése és a The Ballad of John Henry altatódalból dörgedelmessé fokozott magánszáma is.

Bonamassa hagyja sporttársait is szó(ló)hoz jutni: a Joe és Glenn Hughes összekapása miatt feloszlott Black Country Communionból idekerült Derek Sherinian orgonálhat az akusztikus szett egy-két dalában és a John Henryben is. A Carmine Rojas-Tal Bergman ritmusszekció Bonamassához hasonlóan úgy rakja a ropogós alapokat, ahogy a svájci sebész operál: szeplőtelenül csillog a Gary Moore-keserv (Midnight Blues) és a The Who-féle Won't Get Fooled Again is. A Driving Towards The Daylight-féle blueslírák ültek legkényelmesebben a fülben; dögből viszont kevés jutott a szettbe, elfért volna több Dust Bowl szintű porszagú ősblues. Joe az éneklésbe nem forgatott elég kraftot, hangja gyakran elveszett a teremben - idei blueskoncertje így éppen elszállt a 2010-es előadás felállította léc alatt.

Kongresszusi Központ, október 1.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.