Koncert

Joe Bonamassa

  • Soós Tamás
  • 2013. november 10.

Zene

A gitárhős nem hal meg, csak átalakul: habár a mainstream rockzenében már rég nyugdíjazták a gitárbajnokokat, a bluesban még szabad a pálya. A szofisztikált brit bluest érces rock 'n' roll hangzással bevonó Bonamassa simán a legjobb igazolás a blues-rock takaros rendben tartott pályáján.

A saját szerzeményeket örökbe fogadott klasszikusokkal egybecsomagoló lemezei már évek óta a Billboard élén tanyáznak, miközben legendás helyszíneken adott koncertjein olyan művészek passzolgatnak vele, mint Eric Clapton vagy Paul Rodgers.

A főhős hivatalnokfizimiskájához és koszmentesített slágerbluesához passzoló Kongresszusi Központban is első számú tudományából, az érzés- és hangjegyhalmozó gitárszólóból tartott mesterkurzust. Joe úgy van a gitárszólóval, mint James Bond a nőkkel: játszik ő minden pózban és minden márkán, a Woke Up Dreamingbe sietős-pattogósat, a Howlin' Wolftól kölcsönkért Who's Been Talking?-ba érzékire simított szólót fektet. De memóriába kúszik a csak a rajongók kedvéért játszott Sloe Gin klasszikus tekerése és a The Ballad of John Henry altatódalból dörgedelmessé fokozott magánszáma is.

Bonamassa hagyja sporttársait is szó(ló)hoz jutni: a Joe és Glenn Hughes összekapása miatt feloszlott Black Country Communionból idekerült Derek Sherinian orgonálhat az akusztikus szett egy-két dalában és a John Henryben is. A Carmine Rojas-Tal Bergman ritmusszekció Bonamassához hasonlóan úgy rakja a ropogós alapokat, ahogy a svájci sebész operál: szeplőtelenül csillog a Gary Moore-keserv (Midnight Blues) és a The Who-féle Won't Get Fooled Again is. A Driving Towards The Daylight-féle blueslírák ültek legkényelmesebben a fülben; dögből viszont kevés jutott a szettbe, elfért volna több Dust Bowl szintű porszagú ősblues. Joe az éneklésbe nem forgatott elég kraftot, hangja gyakran elveszett a teremben - idei blueskoncertje így éppen elszállt a 2010-es előadás felállította léc alatt.

Kongresszusi Központ, október 1.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.